Az Akadémia elnöke is hangsúlyozta egy minapi beszédében, hogy az egyetemen létesített akadémiai kutatócsoportok pályázataiban a teljesítményt, a minőséget kell szem előtt tartani. Erről beszélt az Akadémia főtitkára is az akadémiai támogatású kutatóhelyek pályázatának meghirdetésekor: "a bírálat során alapvető szempont a pályázó és munkatársainak tudományos teljesítménye". A pályázatok elbírálása után kijelentette: "a hangsúlyt mindenütt a tudományos kiválóságra helyeztük", a döntések "reformértékűek". Nos, ezeket a csakis helyeselhető elveket a gyakorlatban úgy sikerült megvalósítani, hogy a főtitkár úr bizottsága az MTA egyik legnagyobb létszámú, több mint negyven éve működő szegedi kutatócsoportját 2007. január 1-jén meg kívánja szüntetni. Azt a csoportot, mely minden korábbi hazai és nemzetközi felmérés szerint a kémia területén a legjobb helyezést érte el. Néhány adat: az Impakt című folyóirat 2. évf. 6. számában megjelent értékelés szerint a hazai természettudományi kutatóhelyek között a legjobb eredményt ez a kutatócsoport érte el, dolgozatainak idézettsége a világátlagot a vizsgált időszakban 150-270 százalékkal haladta meg. Az egyik amerikai szaklap (Science Watch) a hatékonysági tényező (hivatkozások száma osztva a dolgozatok számával) alapján rangsorolta a világ kémiai intézeteit. E szerint a kutatócsoport tudományos dolgozatainak hatékonysági mutatója a Berkeley Egyetem kémiai intézetével egyezett meg. Egy másik amerikai intézet (ICI) felmérése szerint a hivatkozások száma alapján a hazai kémikusok között a legjobb eredményt a csoport vezetőjének nevével jegyzett dolgozatok érték el. Szűkebb szakterületén, amelyen a világon körülbelül húszezer kutató dolgozik, egy angol folyóirat szerint a 11. helyre került. A csoport (!) által elért eredmények tehát nagyobb visszhangot keltettek, mint a világ számos híres egyetemén működő kutatóegységek munkái.

Mindez nem volt elég a főtitkár úrnak és bizottságának ahhoz, hogy határozatát revideálja. "A bírálók döntését annulálni nem tudjuk" - írta a fellebbezés visszautasításában. Ez a döntés többek között olyan felületes, szakmai szempontból teljesen téves, laikus véleményen alapult, mely szerint a csoport kutatása "kifejezetten elméleti jellegű, kapcsolódása gyakorlati kérdésekhez csak áttételes. A metánnak benzollá történő átalakítása például petrolkémiai szempontból legfeljebb érdekesség." Ehhez képest az elmúlt években a csoport vezetőjét a világ minden petrolkémiai nagyvállalata meghívta előadni. A japánok pedig 2007-ben a szegedi eredményekre is támaszkodva beindítják azt az üzemet, mely évente 250 ezer tonna benzolt gyárt metánból. Mondanom sem kell, hogy a magyar ipar érdeklődését nem sikerült felkelteni.

Azt a csoportot kívánja az Akadémia megszüntetni, mely az elmúlt évtizedekben a semmiből egy korszerű, Kelet-Közép-Európában egyedülálló, különböző elektronspektroszkópiai módszereket magában foglaló anyagvizsgáló laboratóriumot épített fel. Ha most szereznék be ezeket a különleges készülékeket, több mint félmillárd forintba kerülnének. E berendezések használata speciális szakértelmet kíván, a szegedi egyetemen senki nincs, aki ezeket működtetni tudná és akarná. Most minden készülék selejtezésre vár, az is, amelyet néhány évvel ezelőtt szereztek be 60-70 millió forintért!

Azt a csoportot kívánják megszüntetni, melynek három vezető munkatársát, a tudományok doktorait az Akadémia pár évvel ezelőtt kiváló munkájuk (!) elismeréseként kitüntette. Akiket tanítómesterük tanulmányútjukról nem kis fáradsággal csábított haza, a (ma már, úgy tűnik, idejétmúlt) hazafias kötelességre hivatkozva. Az illetékesek készek - az ország pénzéből - még húszmillió forintot is kiadni a kutatócsoport megszüntetésével járó kiadások fedezésére. Az Akadémia elnöke megértéséről és segítőkészségéről biztosította a csoportot, de arra nincs ráhatása, hogy a döntéseket megváltoztassa.

Azt a ki nem mondott indokot, hogy a csoportot már nem akadémikus vezeti, nem lehet elfogadni. Mi, akadémikusok nem vagyunk szuperemberek: ha átadjuk a kutatóegység, a tanszék vezetését tehetséges tanítványainknak, attól még az intézet képes lehet éppolyan vagy még magasabb szintű kutatómunkát végezni, mint a mi irányításunk alatt, különösen, ha a tanítómesterek egy ideig még ott vannak tanítványaik mögött.

Sajnos más tudományterületen is születtek hasonló döntések, melyek teljes diszharmóniában vannak a tervezett reformmal. Nem hiszem, hogy lenne még egy ország, mely a legeredményesebben dolgozó intézeteit, kutatócsoportjait felszámolná, kutatóit szélnek eresztené. Ha az Akadémia vezetése képtelen megvédeni ezeket a csoportokat, akkor nagy baj van. Ez az igazi skandalum, és nem az, hogy az időnként az USA-ból hazalátogató honfitársunkat nem választják meg tanszékvezetőnek, és nem lehet az Akadémia elnöke. Mindezek fényében felmerül a kérdés: ki az az őrült külföldön dolgozó magyar kutató, aki - ezt látva - hazajön? És ki az az itthon tevékenykedő kiváló fiatal, aki nem ragadja meg az első lehetőséget, hogy elhagyja szülőföldjét? Ez az ország nem engedheti meg magának még egyszer, hogy - miként a második világháború előtt és '56 után - kivándorlásra késztesse, elveszítse legjobb koponyáit.

A szerző a magyar és az európai (London) tudományos akadémia tagja, 1985-96 között az MTA-JATE Reakciókinetikai Kutatócsoportjának vezetője