Az én levelemet is felbontották?

Szürke, megkopott márványlépcsőn állok, körülöttem nyolc-tíz látogató. Miközben a kongó előcsarnokban az épület történetét mesélem nekik - 1911 és 1913 között épült a lipcsei tűzoltóság megbízásából -, próbálom kitalálni, hányan vannak köztük volt NDK-sok és hányan jöttek "Nyugatról". Az ötvenes évektől kezdve az épület a keletnémet titkosszolgálati minisztériumnak, a Stasinak adott otthont - mondom -, aminek következtében a házat messze elkerülték a helyiek, még az utca túloldalára is átmentek, ha erre akadt dolguk. Néhányan bólogatnak, bizony-bizony; ebből tudom, ők lipcseiek.

Hogy részt vettek-e a békés forradalomban és itt voltak-e, amikor 1989. december 4-én a demonstrálók megszállták az állambiztonság lipcsei kerületi központját, vagy csak szemlélődők, esetleg besúgók vol- tak-e, nem tudom. De reakcióikból ítélve legtöbbjük keveset tud a Stasiról: nyugatiak esetén ez szörnyülködésben (hogy merészelték?, miért nem jelentették fel őket?), keletieknél pedig rácsodálkozásban (hogy az én karácsonyi lapomat is felbontották?) nyilvánul meg. Diákcsoportoknál az NDK fogalmát is tisztázni kell, nehogy "arra a hitleres dologra" gondoljanak.

A márványlépcsőn tartott bevezetés után elindulunk a linóleumos épületbelsőbe, oda, ahol egykor Stasi-dolgozók hallgattak le és vettek fel telefonbeszélgetéseket postai küldeményekből kilopott kazettákra, ahol naponta kétezer levelet bontottak fel, majd zártak vissza, és ahol tíz kilométernyi aktát írtak tele. A kiállítás megalkotói (az egykor a Stasi ellen tüntetők) próbáltak minél több mindent megtartani eredeti állapotában. Az utcán a beton lámpaoszlopokat és a térfigyelő kamerákat, az irodákban az elhúzható ablakrácsokat és a fűtőtesteket. Az elsárgult függönyöknek és a parkettamintázatú linóleumnak köszönhetően óhatatlanul megőrizték a helyiségek fanyar szagát is.

A kívülről monstrumnak tűnő múlt század eleji épület belsejében részben ablak nélküli szobákon és szűk folyosókon vezetem a csoportot. Elmondom nekik, hogy a lipcsei Stasi-központ helyhiánnyal küzdött, mivel az évek során egyre több munkatársat alkalmazott a bővülő feladatkör ellátása érdekében. Minden adatot rögzíteni akart az NDK gyanúsnak ítélt polgárairól, a kézírásuktól kezdve a szagukon át a fényképükig.

Amióta három, szemmel láthatólag nyugati, harmincas hölgy teljesen elképedt azon, hogy a Stasi titokban lefényképezett embereket, azóta minden vezetésen elmondom, hogy ebben tulajdonképpen semmi különös nincsen, más titkosszolgálatok is élnek ilyen módszerekkel. Ami viszont egyedülálló, hogy egy titkosszolgálatot jogutód nélkül, teljesen feloszlassanak, az utókor pedig betekinthessen a titkaiba.

Az iskoláscsoportoknak szóló vezetés végén előfordul, hogy a tanár közli a diákokkal: azért nem volt ám akkoriban minden olyan rossz. A vezetés ilyesfajta "agyonütését" elkerülendő az utolsó állomásnál, a homályos folyosón kiállított "osztalgikus" tárgyaknál elmondom: ahogyan meg kellett tanulni, hogy a Harmadik Birodalom nem csak autópálya-építésből állt, úgy azt is meg kell tanulnunk, hogy az NDK-ra sem csak az iskolatej és a teljes foglalkoztatottság volt jellemző.

Ez most is beválik, tapsot kapok. Néhányan bedobnak pár eurót a múzeum adománygyűjtő dobozába, óvatosan lapozgatnak a vendégkönyvben, megkérdezik, mit csináltak a rendszerváltás után az egykori Stasi-dolgozók.

Eltelik jó néhány perc, amíg mindannyian felocsúdnak, és visszasétálnak a napsütéses, de hideg lipcsei őszbe.

A kiállítást hajdani ellenzékiek rendezték
A kiállítást hajdani ellenzékiek rendezték
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.