A második világháború után Mao Zedong (Mao Ce-tung) Kínája kifejezetten világforradalmi megfontolásokból kezdett a kontaktusok építésébe, de jelentős anyagi erőt is megmozgatott. Ez annyiban feltétlenül önzetlennek volt tekinthető, hogy az Afrikába küldött javak erősen hiányoztak az igen szegényes kínai asztalokról. Később aztán lehűlt a viszony, Mao csalódott az afrikaiakban. Egy nemrég megjelent könyv szerint a kínai vezető arra döbbent rá, hogy mondjanak az afrikai harcostársak bármit, az ő gondolkodásuk nem forradalmi, hanem alapvetően törzsi megfontolásokon alapul.

Az 1970-es évek vége, a kínai váltás óta azonban egyre javulnak a kapcsolatok, s az utóbbi évtizedben kifejezetten stratégiai pozícióba került Pekingben az afrikai kontaktus. Például csak az idén Hu Jintao államfő Kenyában, Marokkóban és Nigériában járt, Wen Jiabao miniszterelnök hét országot látogatott végig, s Li Zhaoxing külügyminiszter is beutazta egész Nyugat-Afrikát. Az elmúlt öt évben megnégyszereződött a kereskedelem a kontinens és Kína között, melynek értéke tavaly 40 milliárd dollár volt. A tervek szerint a következő tíz évben ez el fogja érni a 100 milliárd dollárt. Jelenleg 800 kínai vállalat működik az érintett országokban, s 900 kínai finanszírozású projekt van éppen megvalósulóban. Ugyanakkor becslések szerint 80 ezer kínai él és dolgozik jelenleg az afrikai kontinensen, ami nem olyan nagyon nagy szám, de számos afrikai lap nem győzi dicsérni, mekkora szerepük van az üzleti környezet és kultúra megváltoztatásában, s a munkahelyteremtésben ezeknek a vállalkozóknak és kereskedőknek. Mások természetesen bírálják őket a csempészet, a hamisítás és az adóelkerülés gondjai miatt.

A nyugati kritikák két nyomon követhetők. Az első csapás a gazdasági kapcsolatok jellegét érinti. E szerint a kínaiak csak nyersanyagot, olajat, érceket, fát, textíliák alapanyagait viszik ki, s kizárólag késztermékeket visznek be. Ezzel - állítják - kifejezetten hátrányos helyzetbe hozzák ezeket az országokat. Érdekes módon a kínai reakciók borzasztóan hasonlítanak azokra az érvelésekre, amelyek a globalizációs hatásokat hivatottak védeni nyugaton: a kínai vállalatok piacszerű működése és a kínai beruházások menedzselése segíti ezeket az országokat, hogy elmozduljanak a jó kormányzás és a fenntartható fejlődés irányába. E szerint a kínai gazdasági aktivitás a katalizátor szerepét játssza a strukturális reformokban. A második csapás politikai: Kína olyan országokat is segít, amelyek fitytyet hánynak az emberi jogokra és a környezet állapotára. Jelenleg a legtöbbet emlegetett ország ezek között Szudán.

Kétségtelen tény, hogy Afrikában, ahogy Latin-Amerikában és a világ más térségeiben is, jelentősen súrlódnak a kínai és a nyugati érdekek. A leginkább vizsgált terület ezek közül az olajpiac. Tény viszont, hogy Kína 38,4 millió tonnás, Afrikából származó olajimportja az egyharmadát sem éri el a nyugati országok importjának. Ami az utóbbiakat igazán aggasztja, az a növekedés dinamikája, s az a szívós találékonyság, ahogy a kínaiak minden forrásnál azonnal megjelennek. S a jelek szerint olyan területeken is hatékonyan tudnak operálni, ahol a Nyugat még, vagy már nem igazán. Afrika Kína felemelkedésének újabb szimbóluma.

Kínai és afrikai vezetõk a pekingi találkozón