A hegy a természet méltósága
A csúcsra jutás különös, metaforikus értelmet nyer abban a közegben, ahol a világ egyik legismertebb extrém hegymászójával beszélgetünk. Egy hotel éttermének teraszán ülünk a németországi Berchtesgadenben, asztalunkon mozarellás saláta, tőlünk jobbra kopár sziklák ölelik körül a völgyet, előttünk Hitler sasfészke áll a hegycsúcson.
De Bubendorferrel nem a történelmi múlton merengünk. Ezt a Salzburg környéki tájat úgy ismeri, mint a tenyerét. Tizenkét évesen titokban itt kezdte el meghódítani a hegyeket.
A hódítás kifejezést azonnal visszautasítja.
- Meghódítani önmagamat akarom - jegyzi meg. - A hegyeket tisztelem, a hegy a természet méltósága. Nem akarom legyőzni, nem is tudnám. Mindig azt keresem, hogy én mire vagyok képes, hol vannak a személyes határaim. Azért izgalmas kutakodás ez, mert nagy tétje van: ha tévedek, túl drágán fizetek meg érte. Az életemmel.
Egy ember, aki imád élni, vajon miért teszi kockára nap mint nap az életét? Bubendorfer szerint azért, mert az életet nem elviselni kell, hanem át kell élni.
- Ha mondjuk Irakban laknék, akkor a túlélés ösztöne és reménye hajtana. Itt, Európában az motivál, hogy átéljem saját életem kalandos lehetőségeit. Ha mozdulatlanul és némán áll az ember, akkor elfutnak mellette az évek.
A most 44 éves Bubendorfert az ismeretlen, az új vonzza, amelynek megismerése energiákat szabadít fel benne. Ezért fordult az utóbbi években a jégmászás felé. Azt mondja: a jégben több a misztikum, az izgalom, a jég kevésbé kiszámítható, mint a szikla.
A veszélyérzetre és a félelemre fordítom a szót.
- A félelem fontos - jelenti ki határozottan. - A pánik viszont a halál.
Fél a bukástól, a kudarctól, de azt tartja: egész életünk kudarcok, bukások és a talpra állás képességéből adódó megújulások láncolata. A kudarc, a bukás fontosabb a személyiség számára, mint a győzelem és a siker. A bukás erősít.
A sziklamászó nagy kudarca 1988-ban következett be. Lezuhant, összetörte magát, biztosítója és az orvosok közölték vele: 35 százalékos rokkant lesz belőle, és örökre búcsút inthet a hegyeknek. Két év múlva Argentínában, mindenkit megelőzve, kötelek nélkül tizenhat óra alatt mászott meg egy olyan csúcsot, ahová mások kötélbiztosítással, négy-nyolc nap alatt tudtak csak feljutni.
Legdrámaibb emlékének azonban nem a zuhanást tartja, hanem egy húszéves korában kialakult, halálközeli helyzetet. Egy párkány után vizes fallal találta magát szemben a hegyen. Képtelen volt továbbkapaszkodni felfelé, s pontosan tudta, hogy már vissza sem tud ereszkedni.
- Talán negyedórát álltam, szemben a vizes sziklafallal, egyik kezemmel néha elengedtem a kapaszkodót, tornásztattam a karomat, de nem volt semmi esélyem feljutni a csúcsra. Biztos voltam benne, hogy meghalok. A barátnőmre gondoltam, s azokra az élményekre, amelyek vártak volna rám. Ma sem tudom, hogyan jutottam feljebb, remegtem, amikor a tetőre értem. Életem szörnyű élménye volt.
Thomas Bubendorfer most a Mont Everestre készül, és hatodik könyvét írja: a kiadvány a hegymászás titkairól, a sportoló svájci és olasz orvosok segítségével összeállított speciális edzéstervéről, az életmód fontosságáról szól. Azt mondja, a Mont Everesttől nem, de az írástól fél, mert tudja, hogy írni jobban tudnak mások.
Három gyereke egyelőre nem mászik. Kérdezem, felengedné-e őket a sziklafalra. Bólint, de azért hozzáteszi: nem örülnék neki.
