A kapott utasítás, valamint a Nagy Imre-felhívás alapján november 4.-től 8.-ig harcban álltunk a szovjet csapatokkal."

Kolonics János vájár, Széna téri felkelő: "November 3-án haza akartam menni, de nem volt vasútközlekedés. Hallottam Nagy Imre rádióbeszédét. (...) Visszamentem a Maros utcába, majd a Széna térre. Az egységek délután foglalták el teljesen a lőállásokat. 1000 ember lehetett a környező épületekben. A szovjetek megadásra szólították fel a védőket rádión keresztül: senkinek nem lesz bántódása, ha leteszik a fegyvert. Ezt követően Szabó bácsi a tér közepén kérdést intézett a nemzetőrökhöz, akiknek általános véleménye szerint folytatni kell a harcot..."

Pércsi Lajos őrnagy, a Schmidt-kastély védőinek parancsnoka: "november 4-én hajnalban (...) több tiszttel és katonával találkoztam, akik azt mondták, hogy Nagy Imre, az akkori miniszterelnök rádión bejelentette, hogy a szovjet csapatok megtámadták a várost, és felszólította a hadsereget ellenállásra. Ezután polgári ruhás személyek felszólítottak, hogy menjek velük, mert (...) a kormány parancsot adott a védekezésre."

Somlyói Nagy Sándor világháborús tiszt, újpesti felkelőparancsnok: "November 4-én reggel Nagy Imre felhívása a rádióban olyan hatással volt rám, hogy nem tudtam ellenállni annak, hogy jelentkezzem nemzetőri szolgálatra a Fésűsfonó Kultúrházban. Meg kell jegyeznem, hogy olyan különös, lelkes hangulat vett erőt mindenkin, Kossuth-dalokat énekeltek, hogy a lelkesedés engem is magával ragadott, úgy éreztem, nekem ott a helyem közöttük. Én, mint rangidős a jelenlévőket három szakaszba osztottam be."

Csizmadia Ferenc segédmunkás, angyalföldi felkelőparancsnok: "November 4-én arra ébredtem, hogy erős lövöldözést hallottam. Azonnal bekapcsoltam a rádiót, és akkor hallottam Nagy Imre felhívását, hogy minden becsületes magyar ember fogjon fegyvert, mert a szovjet csapatok megtámadták Budapestet. Ekkor elhatároztam, hogy én is jelentkezek a XIII. kerületi rendőrkapitányságon, mert mint magyar embernek és katonaviselt személynek kötelességemnek tartottam, hogy harcoljak. Az kifejezetten nem élt bennem, hogy a szovjet csapatok ellen fogok fegyvert. A miniszterelnök felhívására én bármely Magyarországra törő idegen csapat ellen fegyvert fogtam volna."

A fegyveres ellenállást 1956. november 4. után túlnyomó részben civilek kísérelték meg. A szovjetek egy hét alatt befejezték Budapest ostromát. Az ellenállók szinte mindnyájan a Nagy Imre-kormány visszaállítását tűzték célul. Azonban a Kádár-rendszer született meg.

2. Milyen volt a Kádár-rendszer? Annyit a javára írhatunk, hogy - bár kegyetlen körülmények között hozták létre - egy csepp vér nélkül lehetett felszámolni. Elenyészett. Ez komoly erény. De mint a Monarchia is, itt maradt a mozdulatokban, a tekintetekben, itt maradt az ajándékosztó állam iránti gyerek-érzésben.

Kamaszagresszióban. És annál talán összetettebb volt ez a világ, mint ahogy a mostani kommunistázás festi. A brit Guardian idén októberi utolsó számában megjelent publicisztika gondolatkísérlete is ezt jelzi: vajon ha Nagy Imre nem mondja fel a katonai szövetséget a Szovjetunióval, ha Hruscsov ki tudja védeni Brezsnyev puccsát 1964-ben, és a '68-as Csehszlovákia nem bukik el, nem lehetett volna hidat verni a szocializmus, illetve a közép-európai és skandináv szociáldemokrácia között? - teszi fel a kérdést a brit lap.

Belülről kevésbé lehetett érzékelni a Kádár-rendszerben ezt a lehetőséget, de azt inkább, hogy radikális szabadsághiánya nem párosult totális elnyomással. Az alapszerkezetek érinthetetlen volta mellett az egyéni sorsok viszonylag szabad megfogalmazására adott lehetőséget. Pilinszky, Nagy László, Szabó István, Jancsó. Kaposvár és a Katona József Színház. Kertész Imre. Nádas. Esterházy, aki szerint kimentek az oroszok, mégis olyan, mintha lenne itt valaki.

Nemcsak a Horthy-kor, a magyar fajüldözés, hanem a Kádár-rendszer is kibeszéletlen. És mint ilyen, betegít.

Egy megkötött világ legszabadabban mozgó országából az elemi részecskék kiszámíthatatlanságával mozgó globális rendszer egyik legtanácstalanabb régiójává lettünk.

Egyszerű, buta helyzetek születnek ebből. Viszont felfoghatatlanok. A szabadsághiányban például nagy futball volt itt. Most nincs. Viszont bármit megnézhetünk televízión. Akkor szinte semmit. A legtehetségesebbek bárhol játszhatnának. De hol vannak? Viszont, ha pénzünk van, mi, nézők akár bérletesei lehetünk a Manchester Unitednek is.

Ha most futballverekedők úgy érezték, hogy politikai mondanivalók mögé kell terpeszteniük, nincs-e benne ebben, hogy itt maradtak bambán, harmadosztályú játékosaik kergetőzésére ítélve. Alávalóan reagáltak, de náluk becsületesebb emberek számára is komoly mentális káoszt okozhatnak új élethelyzeteink. S aki ezeket kihasználja, markecol.

3. Ezen a mostani november 4-én, úgy fest, senkinek nincs esélye semmire. Remény pedig végképp nincs arra, hogy valami elkezdődik. Talán egy jeges fortissimóval befejeződik az artikulálatlan üvöltés, amely másfél hónapja a Szabadság téren elkezdődött. Reméljük, most ugyan nem, de a nagy forradalmainkkal kapcsolatban - legalább november negyedikén - fel lehet tenni azt a fájdalmas kérdést, hogy kellőképpen vigyáztak-e az ország vezetői vagy azok ellenfelei az emberek életére. Hogy '48, a világháborúk, '56 áldozatai a lehetséges eredményekkel arányosak voltak-e. Hisz más - akár környező - nemzetek sokkal kevesebb életet vesztettek, mégis ugyanolyan nagy a becsületük más népek előtt, mint nekünk. Ha valami emelte rangunkat a közelmúltban, az a szellemes, már-már derűsen háborúmentes átmenet a világ egyik feléből a másikba. Ezt a becsületet is kockáztatjuk most, amikor fáklyás menetek indulnak puskaporos hordókkal töltött terek felé. Megállnak, ahol kell, ígérik. Nem akar a Fidesz ártani. Viszont friss áldozatokra emlékezik olyankor, amikor "csak" sebesültek voltak, és ezzel ellép a valóságos áldozatok mellől. November 4-re formázott arccal, máshová szegezett tekintettel.

Így azonban azt kell kérnie és vallania az ünnepelni vágyónak is, amit Táncsics 1848. március 15-én, kiszabadítása után, amikor a tüntető menet vitte volna a színházi ünnepségre, ahová már nem vágyott: Haza!