Az ellenzék a választások előtt szembesíthette volna a közvéleményt az igazsággal, ha akarja. Politikai vezetői eleget tudtak a magyar gazdaság valóságos helyzetéről ahhoz, hogy ezt megtegyék - írja Kis János. - Ők azonban inkább az ígérgetési versenyben igyekeztek túllicitálni a kormányoldalt, s ebben - semmi kétség - verhetetlennek bizonyultak. Kampányuk megerősítette az átlagos választót abban a hiedelemben, hogy a szocialisták és a szabad demokraták ígéretei mértéktartó, józan helyzetértékelésen alapulnak. A vezető ellenzéki pártot is felelősség terheli azért, hogy a magyar társadalmat meg lehetett téveszteni.

A kérdés az, mi következik belőle.

Kis János szerint az, hogy a választás eredménye, bármennyi hazudozás folyt is mindkét oldalon, vitathatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül legitim. Választási csalásról akkor lehetne beszélni, ha a kormány megfosztotta volna az ellenzéket a lehetőségtől, hogy a hazugságokat és a praktikákat leleplezze. Az ellenzék azonban rendelkezett a lehetőséggel. Nem élt vele. A 2006. évi választási kampány a harmadik köztársaság történetének egyik mélypontja volt. Azt azonban senki nem mondhatja, hogy a kormányoldal elcsalta a győzelmet az ellenzék elől. Legkevésbé a Fidesz vezérének van joga ilyet állítani.

Nem következik ugyanakkor az ellenzék társfelelősségéből - állítja Kis János -, hogy a kormány nem hazardírozott, s hogy nem titkolta ezt el az ország elől. Az sem következik, hogy ami a választás és a kazettabotrány közti hónapokban történt, nem egy hazugság lelepleződése volt. Az sem, hogy az őszödi beszéd nem a lelepleződést katalizálta botránnyá. És az sem következik mindebből, hogy a kormány felelőssége csak annyi volna, amennyi az ellenzéket is terheli. Nem következik, hogy a választó téved, ha becsapottnak érzi magát, s hogy kétszeresen téved, ha a becsapottság miatti indulatait elsősorban a kormányoldalra zúdítja.

A filozófus szerint a választás utáni politikai válság, amelyhez a Gyurcsány-beszéd napvilágra kerülése adta meg a végső lökést, a választás előtti hazardírozás és ködösítés egyenes következménye. Minden magyar kormánynak egyszerre két közönség előtt kell megőriznie ugyanis a hitelét: az állampolgárok előtt, akiknek végső soron felelős, s akiktől az újraválasztása függ, valamint az unió szervei, a hitelminősítő intézetek és a befektetők előtt, akiktől a gazdasági folyamatok kézben tartására - a választók javának szolgálatára - való képessége függ. A választás előtti hazardírozás olyan messzire ment, hogy a két feladatot már nem lehetett egyszerre megoldani. Az Európai Bizottság, a hitelminősítők, a befektetők átláttak a szitán, és nyilvánvalóvá tették, hogy türelmük a választás másnapjáig tart. Ez kikényszerítette a győzelem utáni azonnali és brutális fordulatot, ami viszont teljesen felkészületlenül érte a választókat, akik egyáltalán nem láttak át a szitán. Ez váltotta ki a többségből a becsapottság érzését. Ez az érzés rendítette meg a kormányfőbe, a kormányba és a kormánypártokba vetett bizalmat, ez az érzés talált magának szavakat a Gyurcsány-beszédben, és ez teremtett kedvező környezetet a jobboldal kormánybuktató kísérletéhez.

A szerző úgy látja, hogy Orbán Viktor viszont nem tudott cselekvési programot adni utcára szólított híveinek. Nem tudta megmondani nekik, hogyan fogják a mindennapos tüntetésekkel elérni céljukat, sőt azt sem, hogy pontosan mi is a cél. Ugyanakkor a szűnni nem akaró utcai mozgósítás, az erőszak ismétlődő fellángolása egyre ellenszenvesebbé tette a tüntetéseket a közvélemény szemében. A "narancsos forradalmat" csöndben el kellett felejteni. Október 23-a után már csak a szélsőjobb tüntet, a lakosság növekvő antipátiájától kísérve.

Ezzel azonban a válságnak még nincs vége - jegyzi meg a filozófus. - Akár a falakon kívül politizál, akár a falakon belül, a Fidesz rabja a szeptemberben választott retorikájának. Mivel a kormányt a választások elcsalásával vádolja és illegitimnek minősíti, nem egykönnyen térhet le a kormánybuktatási kísérlet pályájáról. Orbán úgy vonta vissza az utcáról csapatait, hogy új, "a demokrácia nehézkes szabályait" tiszteletben tartó és alkalmazó mozgalmat hirdetett a kormány megbénítására: "hétigenes ügydöntő népszavazást" a tandíjról, a vizitdíjról, a kórház-privatizációról, a patikaliberalizációról, a nyugdíj melletti munkavégzésről, a termőföld elidegenítéséről, valamint a kormánytagok "kárfelelősségéről".

A vázolt népszavazási kezdeményezés azonban Kis János véleménye szerint alkotmányellenes. Nem azért az, mert a hét kérdés közül néhány esetleg nem fér össze az alaptörvénynyel. Ha külön-külön az összes kiállná az alkotmányossági próbát, együtt akkor is fennakadnának rajta. Alkotmányunk ugyanis parlamenti demokráciaként határozza meg a Magyar Köztársaság berendezkedését. A hatalomgyakorlás legfőbb szerveiként az Országgyűlést és a neki felelős kormányt azonosítja. Viszont Orbán Viktor mondta ki, hogy a cél nem kevesebb, mint a többség megfosztása a kormányzás lehetőségétől.

Nézetem szerint - írja Kis János -, a helyes alkotmánybírói döntés elejét venné a "hétigenes" népszavazásnak. Ez azonban normatív megállapítás, nem jóslat. Senki nem tudja előre megmondani, mi lesz a határozatban, ha az ügy a bírák elé kerül. Lehet, hogy a testület rábólint a dologra. A csapdahelyzetből, amelynek valamennyien foglyai vagyunk, aligha lehet másképp kiszabadulni, mint a két oldal összehangolt próbálkozásával. Arra gondolok, hogy a háttérben zajtalan megbeszéléseknek kellene kezdődniük a rendes parlamenti gyakorlat helyreállításáról. A jobb- és a baloldal közös felelőssége, hogy erre sor kerül-e - írja tanulmányában Kis János.

Kis János előző tanulmányában azt írta: ha a kormány nem a parlamenti felelősségét tükröző, átlátható és ellenőrizhető módon működik, akkor az állampolgárok aligha hiszik el, hogy a választás előtti trükközésnek egyszer s mindenkorra vége. Ehhez most hozzáteszi: a kormány ambíciózus reformtervei éppen itt, a kancellária hátsó traktusainak homályában készülnek. Az állampolgárok közössége csak arról értesül, hogy a jövőben kinek-kinek magáról kell majd gondoskodnia, mert az állam nem vállalja tovább a kötelező befizetéseken alapuló, újraelosztó gondoskodást - arról azonban, hogy az öngondoskodás feladatát milyen feltételek közt és milyen esélyekkel gyakorolhatja majd, semmit nem tud meg. A reformok körül csak nagy-nagy bizonytalanság van, nyilvános beszéd és vita nincs.

A filozófus veszélyesnek tartja ezt. Tudom - írja a cikkében -, hogy a még korai stádiumban lévő tervezetek vitára bocsátása időt és alkalmat ad a változatlanságban érdekelt nyomásgyakorló csoportoknak, hogy megakasszák az átalakulást. A vita hiánya viszont azt a kockázatot rejti magában, hogy a kormány terveit senki nem támogatja, legkevésbé azok, akik a reformok következményeit a bőrükön fogják tapasztalni.

A reformok nyilvános kiérlelése fárasztó dolog. A közvélemény azonban csak nyilvános vitában tudja magáévá tenni a rá váró változásokat. Diktatúrában nem kell törődni a közvéleménnyel, lehet reformot csinálni a társadalom akaratával szemben is. Demokráciában azonban nem lehet megtakarítani a társadalom megnyerésének fáradságos munkáját - véli Kis János.