A jól szocializált rinocérosz
Zokogva nyit be a cirkuszigazgatóhoz az egyik alkalmazott:
- Igazgató úr, nagy baj történt, elpusztult az elefánt!
- Ennyire a szívéhez nőtt az állat? - kérdi részvéttel az igazgató.
- Ugyan, kérem - legyint lemondóan az alkalmazott -, csak nekem kell megásnom a gödröt.
Régi vicc, földig érő szakállal, nem is olyan fergeteges, valahogy mégsem kopik ki a tréfák örökzöldjei közül. Mint ahogy a hagyományosnak nevezett cirkuszi előadás állatszámai sem tűnnek el a manézsból, pedig ma már egyre több állatvédő emeli fel a szavát ellenük, és ennek október elején, az állatok világnapján ismét hangot adtak. Bár ők kétségbe vonják, úgy tűnik: a cirkuszi állatok szerepeltetésére mégiscsak igény van. Mint ahogy évszázadok óta, ma is ott ágaskodik a manézsban a ló, ott morog az oroszlán, ott parádézik a tüzes karikán átugró tigris, a csiricsáré jelmezekbe öltöztetett majom, ott kereng a megfejthetetlen tekintetű víziló, és ott játszadoznak a kutyák is.
- Pedig ideje lenne, hogy kivonuljanak a manézsból - véli Dömötör Erika, a Fauna Egyesület munkatársa. - Az állatvédelmi törvény nem szabályozza megfelelően tartásuk körülményeit, melyek, főleg a vadállatok számára, még a nagyobb társulatoknál sem megfelelőek. Az állattartási szokások a vidéket járó, 10-12 kisebb vándorcirkuszban húsz éve semmit sem változtak.
A Fauna Egyesület tagjai 2004 nyarán egy lakossági bejelentés nyomán - a Los Angeles-i állatkert véletlenül náluk vendégeskedő orvosának szakmai segítségével - magukat turistáknak álcázva vizsgálódtak az egyik Balaton mellett turnézó cirkusznál, később lesújtó szakvéleményüket eljuttatták a település jegyzőjének, aki azonban megfelelő rendelkezések híján nem tudott intézkedni. Ekkor határozták el: harcot indítanak a szerintük rossz és méltatlan körülmények között sínylődő oroszlánok, majmok és társaik védelmében. Azóta folyamatos felderítőmunkát végeznek, titokban filmfelvételeket készítenek, civil szervezetként javaslatot juttattak el a megfelelő minisztériumoknak az állatvédelmi törvény közeljövőben megszülető és a cirkuszi állatok tartásával is foglalkozó rendelettervezetéhez, valamint egy szemléletformáló kampányt is elindítottak, melylyel az iskolásokat szándékoznak meggyőzni arról: a vadállatoknak ma már nincs helyük a manézsban.
Más véleményen van Orlóci Edit cirkusztörténész. Ő azt mondja, egészen addig elfogadja az állatvédők küzdelmét, ameddig az arra irányul, hogy a tartás és az idomítás körülményei minél jobbak legyenek, ám szerinte vadállatszámok nélkül nincs cirkusz. Az idomított állatok a közhiedelemmel ellentétben nem kínzást kapnak, hanem szeretetet, és egy jól szocializált rinocérosz szerinte érzelmileg gazdagabb, mint vadon élő társa. A látogatók zömét kitevő gyerekek szemében pedig az idomárok olyan hús-vér hősök, amilyeneket máshol nem láthatnak. Végül senki nem gondolhatja komolyan, hogy a cirkuszosok bántják az állatokat, akik munkatársaik, kollégáik.
Dr. Miklósi Ádám, az ELTE etológia tanszékének docense szerint a kérdés egy kicsit öszszetettebb. Elsőként azt említi: igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy méltatlan az állatokat jelmezekbe öltöztetni és természetüktől idegen produkciókra betanítani. És az is igaz, hogy a cirkuszokban képtelenség megfelelő körülményeket biztosítani a vadállatok számára. Mert az ugye vitathatatlan, hogy az oroszlán a szavannán szeret élni, négyes-ötös csoportban, és alapösztöne a vadászat. Így tehát bizonyos, hogy magányosan, szűk helyen nem érzi jól magát. Ugyanakkor a cirkuszi oroszlánok nagy része sohasem látott szavannát, természetes közegükbe visszahelyezni már nem lehetne őket, mert ott életképtelenek lennének, így tehát a fogságban született állatok számára talán még mindig az a legjobb, ha a cirkuszban viselik gondjukat. Hosszú távon azonban ő is úgy véli, jobb lenne, ha a műsorokból eltűnnének a vadállatszámok, de ez, figyelemmel a fentiekre, csak több év alatt lenne megoldható. Szerinte a cirkuszosoknak új állatokat már nem kellene bevonniuk a produkciókba, ám azt még meg lehetne várni, hogy a régiek kihaljanak. Ezt követően pedig már csak háziállatok szerepelhetnének a manézsban, az ő esetükben fajra szabottan megállapítható, hogyan kellene őket gondozni, képezni, és miféle mutatvány az, amelynek végrehajtása nekik is örömöt okoz. Miklósi hozzáteszi: miközben az állatvédők tiltakozása jogos, etológusként elgondolkodik azon is, vajon miért nem kísérik hasonló figyelemmel például a halak vagy akár a karámban tartott lovak sorsát. Ha úgy vesszük, ők éppúgy rászorulnának az emberek védelmére. Amelyért cserébe viszont elég sokat kellene változtatni életmódunkon, szórakozási, táplálkozási szokásainkon, márpedig az lenne az igazi produkció.
