Égre-valahára?
A "Budapest lenyűgöző város" feliratú pajzsot tartotta maga előtt a konferencia minden egyes külföldi meghívottja, hogy aztán az arcunkba vághassa: a város sziluettje viszont végtelenül unalmas. Nincs egyetlen meghatározó magas épület, amely jelszerűen kiemelkedne az egy szintre záró, eklektikus masszából.
- Ennyit pedig igazán megérdemelne a város! - provokált Erick van Egeraat, holland építész, és hozzátette, a Parlament igazán remek darab, de mégiscsak száz éve épült, és azóta sem sikerült meghaladni - már ami a magasságot illeti.
A kérdésre, hogy miért nincsenek égi meszelők - leszámítva pár korábbi munkát, mint például a SOTE-óriást - változatos válaszok születtek, de jellemzően mindenki konzervativizmusunkban látta az okot. És ezt nem csak a messziről jöttek gondolták így. Finta József építész is csatlakozott az előtte szólókhoz: sok hazai építésszel együtt a városért felelős szakemberek és a törvényhozók sem tudnak elrugaszkodni a hagyományoktól -, a szó szerint nagyot álmodók, mint ő, pedig szélmalomharcot vívnak a törvényben meghatározott 40 méteres építési határ kitágításáért.
A magassági korlát Európa- szerte útját állja a nagy léptékű elképzeléseknek, állították a külföldi előadók. Erick van Egeraat koppenhágai kálváriájáról mesélt. A városban uralkodó "hat emelet plusz tető" elv figyelembevételével tervezett modern épületcsoportot, de mivel a toronyházérzés becsempészésére hegyes V alakban megnyújtotta a tetőszerkezetet, tervét visszadobták. Manuelle Gautrand - a budapesti Divatcsarnok szecessziós épületének újratervezésével most megbízott párizsi építész -, arról számolt be, hogyan zárta ki magát egy pályázatból, mivel a Szajna-parti, korábbi kikötőben épülő kulturális - bevásárló-szórakoztató centrum végnyúlványaként 40 méteres szállodával akarta a lapos formát bontani.
Úgy tűnik, értik ők az ellenállást - mert pontosan ismerik az európai tradíció varázserejét -, csak elfogadni nem akarják. Cserébe, a tájba és a múltba való érzékeny beépülést ígérik.
- Európa a toronyházak ellen küzd, mi pedig a régimódi szemlélet ellen - zanzásította a pillanatnyi harci helyzetet Hani Rashid, és büszkén mutatta az Újpest környékére tervezett felhőkarcolóit. Annak azonban nem örül annyira, mondta, hogy nagy ívű elképzeléseit folyamatosan tömörítenie kell, a helyi igényeknek, elvárásoknak és lehetőségeknek megfelelően. Ez történt az Árpád híd pesti hídfőjénél emelt tornyokkal is, amelyek eredetileg 110 méter magas, karcsú testek lettek volna, aztán a döntéshozók "rátenyereltek", a megszületett épületeket pedig egyszerűen pöffedt békáknak keresztelte el a szakma.
- Az évtizedek alatt fortélyos félelem költözött belénk - mondta Finta -, azaz a minket körülvevő közeg ellenállása részben már álmainkat is meghatározza. Alig merünk magasat tervezni, pedig a mi terveink törpikék a világ most épülő sok százméteres tornyaihoz képest. Szerinte muszáj változtatni ezen a bátortalan szellemiségen, ami már az építészeti felsőoktatást is eluralta. Új szemléletmód kell, bátor, de okos. Meg kell határozni azt az öt-hat helyszínt, ahol elképzelhetőek ezek az épületek, és ott egyedi elbírálás után, ha megfelelő a terv, engedni kell annak megvalósítását. (Finta egyébként toronyegyüttesekről beszél, ő ugyanis az "egy torony nem torony" elvét vallja.)
Hogy van-e vesztenivalója Budapestnek egy toronydömping esetén? A választ illetően megoszlott a jelenlevők véleménye. Hani, a New York-i fenegyerek mindenkit megnyugtatott, félelemre semmi ok, az Egyesült Államokban már mindent kikísérletezett a szakma, és így az itthoni építészeknek nem kell belefutniuk a korábbi zsákutcákba. Nagy Tamás építész viszont azzal érvelt, hogy pénzügyi okok miatt a felhőkarcolók építése itthon csak a spekulatív építészet szférájában merül fel, amelyről köztudott, hogy nem törődik a beruházás környezetével. Emellett Nagy attól is tart, az álmok és a realitás találkozásából nálunk torzók születnek majd, amelyek nem hogy feldíszítenék, de rontanák a város összképét.
A realitás alatt ő itt a pénzt, illetve annak hiányát is értette. Márpedig abban, hogy ez nagyon költséges mulatság, mind a konzervatív, mind a "haladó" szárny egyetértett. A tervezés és a megvalósítás közötti időszakban meghúzott nadrágszíj pedig tönkreteheti a legjobb elgondolást is. Ennek iskolapéldája, csatlakozott Nagyhoz Skardelli György építész, amikor lerohasztják az épületeket, azaz szép sorban gyengébb minőségűre cserélgetik az eredetileg bekalkulált építőanyagokat.
A jelenlevők közül többen azt is kétségbe vonták, hogy a technikai és anyagi háttér megléte mellett rendelkeznek-e építészeink a kellő szakmai tudással. Ezt a vádat magabiztosan hárította Z. Halmágyi Judit építész. Mint elmondta, jelenleg a kihasználatlan magyar szellemi kapacitást külföldön kamatoztatják: így magyar szakember Ausztrália egyik főépítésze, de a moszkvai toronyházak is hazai ötlet alapján születnek.
Z. Halmágyi szerint az ő felelősségük abban áll, hogy észnél legyenek, nagyon kevés idő, úgy fél év maradt ugyanis arra, hogy létrehozzanak egy egységes városképi koncepciót. Arra, hogy egyeztetések után átgondolják, hogyan engedhetnek teret a felhőkarcoló-építés igényével érkező beruházóknak. Akik hamarosan, tömegesen és biztosan megérkeznek.
Bojár Iván András, a konferenciát záró beszélgetés moderátorának kérdésére: lesz-e öt év múlva Budapesten száz métert meghaladó építmény, a jelenlevők egyhangúlag igennel válaszoltak. Skardelli György azonban halkan hozzátette, senki ne higgye, hogy a haladás centikben mérhető, és hogy a toronyházügy Budapesten mesterségesen gerjesztett igény alapján alakul, aminek ő egyáltalán nem örül. Mint ahogy azok a nemrégiben megkérdezett városlakók sem, akik azt nyilatkozták a kérdőívezőknek: Budapesten idegennek érzik a felhőkarcolókat, és félnek tőlük.
