Egy korty kaján, mégis csöndes elégedettség: hol saját magunkkal, hol másokkal. Halottak napjával ugyanis kezdetét veszi azon ünnepek sora, amikor leginkább nem magunkra, hanem másokra tekintünk, illetve másokban azt keressük, ami bennünk mindig és mindenkor szeretetre méltó, csöndben, kényszer nélkül megőrzendő. Advent, karácsony - mind-mind megannyi próbatétel. "Forradalmi" időkben főként. Hiszen lassan már nem arról kell meggyőznünk magunkat, hogy elférünk, megférünk-e egy országban a mindig más véleményen lévő, tehát mindig ellenséges többiekkel, hanem hogy maradt-e az életünknek olyan szeglete, szituációja, amelyben még felismerhető a másik fájdalma és öröme. És hogy tudjuk-e még tisztelni ezt a már-már meglepő hasonlóságot. El tudjuk-e képzelni azt a banalitást, hogy a "hazugoknak" is lehetnek halottai és az "igazak" is díszíthetnek fát? Ami máskor bagatell, most akár sorsdöntő is lehet. Persze nem összeborulós, sörhabos kibékülésre gondolok, csak arra a szerény igazságra, hogy a magunk méltóságát képtelenek vagyunk a másik méltósága nélkül megvédeni. Mert ez valahogy mégiscsak fontosabb, és nagyobb kihívás, mint az a pillanatnyi tény, hogy ki áll épp a kormányrúd mögött. Míg az utóbbi korrigálható - kicsit belegondolva, meglepően könnyedén -, az előbbi elvesztése viszont egész nemzedékeket bizonytalaníthat el, nyomoríthat meg.

Cioran mondja, hogy alapvetően két kategóriába tartoznak az emberek: vannak, akik keresik az élet értelmét, de nem találják, a másikba azok, akik nem keresték soha, mégis megtalálták. Kár, hogy most épp ilyen lázas és eszeveszett kereséssel telnek a napjaink.