Elvetemültségemben – ha lehet fokozni – az is felmerül bennem: meg tudom magyarázni, miért van ez így! Nézzük először a jelenségeket, magukat! Egyre gyakrabban kényszerülök, csak a pénzért dolgozni! Pedig szerintem tevékenységem, amit megfizetnek, néha - tudom - értéktelen! Azzal vigasztalom, csillapítom magam, hogy nem rajtam múlik. Halálosan dühít, ha a forma felülkerekedik a tartalmon! Ha a nyilvánvaló bűnt, csalást, hamisságot büntetlenné, leleplezetlenné teszik a rossz szabályok, törvények, hamis érdekek, értékek. Ha a valódi problémákat hagymázas szövegekkel álcázzák. Vagy a szöveg mögött meg sem jelenik a lényeg. Egyre mániákusabb vagyok a renddel kapcsolatban is. Erősödik bennem (is) a rend iránti vágy. Mentségemre, én magamon kezdem a rendcsinálást. A fejemben, dolgaim között, közvetlen környezetemben. Örömömet lelem – a korábban általam is alábecsült - kétkezi munkában. A tárgyak általam uralt rendszerében, harmóniájában.

Ki ne hallotta volna még a mondást: munkával pénzt keresni a hülye is tud. Másképpen, a pénzt nem keresni, csinálni kell! Vajon igaz-e ez a „bölcsesség”? Jut-e munka - és annak nyomán megélhetés annak -, aki dolgozni akar? Mitől, és hogyan lesz a munkánkból életünkhöz felhasználható érték? Miből lesz a csinált pénz? Tényleg (csak a) pénzre van-e szükségünk? Szükség van-e egyáltalán mindenki munkájára közös megélhetésünkhöz? Szükségünk van-e nekünk a munkára magára? Olyan kérdéssor ez, amihez méltán társul még egy. Miért nem keresi ezekre a kérdésékre ma nyilvánosan szinte senki a választ? Pedig a munkát (különösen választáskor) dicsérni politikusi slágertéma.

A cinikusok szerint már az (ős)emberi eszközhasználat is a lustaságból eredt. Minek felmászni a fára, ha bottal is le lehet verni a gyümölcsöt? A munka, mert tulajdonképpen arról van szó, szerepe az emberré válásunkban nehezen vitatható. Az már inkább, mi is ma a munka.

Az ősember számára a megélhetést: az élelmet, a szállást, a biztonságot az elvégzett munka (vadászat, hajléképítés, hadviselés, stb.) nyújtotta. Az egyed csak akkor vonhatta ki magát ez alól, ha valaki, valamiért elvégezte a ráeső részt helyette. Akkor a fajtánk biológiai léte volt a tét.

Ma a népesség igen kis százaléka képes előállítani azokat a javakat, amelyek az ember biológiai szükségleteit fedezik. Ennek nem mond ellent az, hogy sokan vannak, akik éheznek és fáznak. A földön előállított javak összessége ma már képes (lenne!) fedezni a népesség alapvető biológiai létszükségleteit! És ehhez – hadd ismételjem meg még egyszer - elegendő a rendelkezésre álló munka(erő) töredéke! A mai (piac)gazdaság legfőbb „terméke” azonban nem fogyasztható el, mert az, maga az igény. Jól van-e ez így?

Ha jól belegondolok, ma magam is olyasmiért dolgozom időm nagy részében, ami nélkül gyerekkoromban szegényen, de megvoltunk. Mi több, e dolgok nélkül voltam „jó gyerek”.  Hiszen megboldogult anyám – a családban elhíresült – mondásával, a gyerekkoromban (a hatvanas évek elején) én soha nem dugtam bele a LEGO-t a videóba (ahogy azt az én fiaim tették a kilencvenes években)!

Ha a munkája a biológiai léthez nem kell, mit csinál(hat) a többi ember? Ha bombasztikus akarnék lenni, azt mondhatnám: működteti a „pénzt” és/vagy szolgálja az emberek társadalmi létből eredő szükségleteit! Legrosszabb esetben, semmit sem csinál, mert mint „munkaerő” egyszerűen felesleges!

Az újkori történelem igazi nagy társadalmi kérdései közé tartozik, a munka és az ember viszonya. Nem igazán van válasz arra, mire fordítódjék, mire való az ember – és az általa alkotott technológia – munkájával a biológiai szükségletek felett létrehozott javak sokasága. A nagy kérdés, hogy kinek a javát szolgálja már csak következmény. Vajon a munka maga létszükséglet-e? Kérdés az is, van e köze a munkának a tulajdonhoz? A tulajdon csak munkatermék lehet, vagy maga az emberen kívüli természet is lehet az? A munkatermékekből csak a saját munkáé, vagy másoké is? Az egyetlen e tárgyban talán megválaszolt kérdés: az ember maga (mint lény) nem lehet tulajdon! A napi dilemmáktól, olyan kérdésekhez jutottunk el, aminek megválaszolási kísérleteiről szólt az elmúlt századokban a történelem. De ma is érvényes válaszok mégsem születtek!

Ma is – még nálunk is - mindennaposak még a megélhetési gondok. Mégis érdekes elgondolkodni azon, hogy mit szeretnénk tenni, ha nem kellene – pénzért – dolgoznunk? Mennyiben életminőségünk záloga a munka maga? És mennyiben az a pénzért kapható dolgok összessége? Ha a pénz biztosíték a munka nélküli megélhetésre, mi lesz a munkánkkal? Egyáltalán, tényleg munka-e, ha pénzből csinálunk pénzt? Nem azért tettem fel most ezeket a kérdéseket, mert válaszolni tudok rájuk. Inkább azért, hogy még egyszer emlékeztessem magunkat, hogy megválaszolatlanok.

Az ember nem csak munkaerő! Az ember társadalmi és szellemi lény is! Gyakran elmélkedem azon, melyek a nem biológiai (társadalmi, szellemi) szükségleteink. És azok kielégíthetők-e pénzzel? Mi az, ami felhalmozható és mi az, amit vitathatatlanul csak a másik (a többi!) ember nyújthat (jelen)létével (munkájával)?

Érdekes összefüggések derengenek (ködlenek?) fel előttem. Fontosabb a rendelkezésre álló pénzből, tőkéből újra élő természetet és azonnal hasznosuló munkát csinálni, mint további munkából és természeti forrásból felhalmozott pénzt.
A jövő és a múlt is csak a jelenben létezik. Napjaink legjelentősebb felfedezése annak kimunkálása lehet, hogyan lehet megteremteni a pillanat egyensúlyát az általunk nyújtott munka, a felhalmozott pénz és az igényelt természeti javak, társadalmi szolgáltatások között. Hogyan lehet az egyén javára, de társadalmi szinten kijavítani az ökológiai egyensúlyt. Hogyan válhat a pénzen keresztül tulajdonná elidegenedett munkából újra „emberközi szolgálat”. Hogyan lehet a természet (és benne az Ember) újra/végre önszabályzó egész.

Mert a fejlődés nem más, mint mindennapos harmóniateremtés a változó természeti és társadalmi környezetünkkel! Ezt kell, hogy szolgálja a munkánk, nem a pénzcsinálást.

A szerző publicista