Mező Imre halála
A helyzeti előnyük nyilvánvaló volt: bár a felkelők minden irányból támadtak, a kézifegyverekkel szemben az épület falai megfelelő védelmet nyújtottak. Az objektumot megközelíteni pedig túlságosan kockázatosnak bizonyult: csak a támadók szenvedtek veszteségeket. Ekkor azonban a Mosonyi utca felől megjelent egy T-34-es, Kossuth-címeres mindmáig azonosítatlan harckocsi, amely az Erkel színház mellől tűz alá vette a pártházat. Bár a gyakorlatlan kezelők csak kb. tízpercenként lőttek egyet-egyet, az ágyúlövedékek nagy rombolást végeztek, egyes helyiségek ki is gyulladtak. A páncélossal szemben a védőknek nem volt fegyverük, egy részük a tűzoltással foglalkozott, mások megsérültek, és kidőltek a sorból.
Többségük az épület biztonságosabb, belső részében keresett menedéket, de a közlekedés is egyre bizonytalanabbá vált. Mind többen húzódtak le a pincébe, és már csak a külső segítségben bíztak. Bizalmas vonalakon hívták a kormányt, a pártközpontot, a Honvédelmi Minisztériumot, a főkapitányságot, a X. és XIII. kerületi pártszerveket - hiába. Végül mintegy két óra múlva Biszku Béla utasítására a Mátyás laktanyából megérkezett az esztergomi páncélosalakulat öt harckocsija. A katonák felkészítése azonban hiányosnak bizonyult: sem az alegység parancsnoka, sem a többiek nem ismerték a környéket, nem tudták biztosan, melyik épület felmentésére küldték őket, s még a harckocsik közötti rádió-összeköttetést sem biztosították. Végül tévedésből ők is a pártházat vették célba (az Erkel színházat vélték annak, azt akarták védeni). A felkelők pedig a páncélosok fedezéke mögül újult erővel támadtak. A védőket ez hideg zuhanyként érte, a még bizakodó hangulatot a teljes csüggedés váltotta fel. Az intenzív ágyúzás miatt végképp nem lehetett megközelíteni az ablakokat. Ekkoriban néhány védőt halálos lövés ért, többen pedig megsebesültek.
A távolabbi szobákból leadott lövések már nem sok kárt tehettek a támadókban, legfeljebb jelezték, hogy a védők még kitartanak. Rövid időn belül már alig volt olyan terem, amely védelmet nyújtott, de a fojtó gázszag is kínozta őket. Hamarosan a legelszántabb védők kivételével mindenki a pincékben, vagy más biztonságos helyiségben talált menedéket.
Kettő-fél három körül a fegyvereket mindnyájan letették az egyik helyiségben, miután Mező Imre kiadta a "tüzet szüntess!" parancsot. Úgy határozott - elsősorban a házban lévő nők és gyermekek kedvéért -, hogy tárgyalni próbál a támadókkal. Társai azt állították, hogy optimista volt, míg özvegye szerint férjének "nem lehettek illúziói". Az 51 éves Mező Imre élete végéhez érkezett.
Tízgyermekes szegényparaszti családból származott. Szabóinasként kezdett el dolgozni Kisvárdán. 1927-ben világot látni indult. Belgiumban bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1929-ben belépett a kommunista pártba, harcolt a spanyol polgárháborúban, kétszer megsebesült. A köztársaságiak veresége után Franciaországba menekült, ahol internálták. Miután kiszabadult, a Francia Kommunista Párt irányítása alatt részt vett az antifasiszta ellenállásban. 1945 júniusában hazatért, és az MKP, később az MDP budapesti szervezetében dolgozott. 1950-ben a budapesti pártbizottság titkára lett, ettől a funkciójától Rákosiék átmenetileg megfosztották. A párt reformszárnyához csatlakozott, Kádár János és Köböl József mellett ő volt a harmadik, aki 1955-ben az MDP KV ülésén tiltakozott az ellen, hogy Nagy Imrét kizárják a pártvezetésből és valamennyi funkciójától megfosszák.
Bár csak harmadtitkára volt a budapesti pártbizottságnak, a forradalom kitörése után ő irányította a Köztársaság térieket, magas lázzal, tüdő- és fültőmirigy-gyulladással. Október 26-án tagja lett az MDP KV katonai bizottságának, és a ránk maradt források szerint a forradalmárokkal szembeni kemény fellépés híve volt: "Ha van erő, akkor lőni. Ez ellenforradalom. [...] Az ellenforradalmárokkal nincs mit tárgyalni; rájuk lőni kell." Arra utasította a kerületi bizottságok titkárait, hogy szervezzék meg pártbizottságaik fegyveres védelmét, ő pedig a Köztársaság téren állította fel az éjjel-nappali ügyeleti szolgálatot. Az ostrom előtt megtette a védelmi előkészületeket, majd felkínálta mindenkinek a távozás lehetőségét. De az "elvtársak" maradtak, "ha úgy tetszik a KV határozatával szemben kitartottak az elv, az eszme, meg Mező Imre mellett" - emlékezett vissza az egyik társa. Tehát úgy döntöttek, hogy még a Nagy Imre-féle kibontakozással szemben is a végsőkig kitartanak a rákosista oligarchia érdekeinek védelméért.
Fehér abroszból, kilőtt ablakkeret roncsából rögtönzött zászlóval indult el Mező - két katonatiszt társa kíséretében - a pártház bejárata felé, miután senki sem tudta lebeszélni szándékáról.
A kapun kilépve elindultak a színház irányába, ekkor néhány pillanatra abbamaradt a lövöldözés. A színház tetejéről és a térről kiabáltak: "Ne lőj, megadják magukat!" Ekkor mégis géppisztolysorozat zúdult a parlamenterekre, mindhármukat halált okozó találatok érték. A leghitelesebbnek tűnő szemtanú így számolt be a történtekről: "...a kapuval szemben az egyik fa mögül előbújt egy falábú, 40 éven felülinek látszó személy és géppisztollyal megnyitotta a fehér zászlós személyekre a tüzet. A falábú azonos személy a »Fehér Könyvben« látható tuskólábúnak nevezettel. A fehér zászlós parlamenterek egészen kijöttek az épület elé, még a járdáról is leléptek, amikor a tüzet a tuskólábú megnyitotta. Társai hallva a lövéseket, szintén tüzet nyitottak..." Ez alapján valószínű, hogy a fegyvertelen, tárgyalni kívánó emberek megölésében elsősorban Mesz János, a Corvin közi és Práter utcai felkelők tüzérparancsnoka a vétkes.
A súlyosan sebesült Mező Imrét a mentők a Péterfy Sándor utcai kórházba szállították. Azonnal vérátömlesztést kapott, majd Sziklai Andor orvos irányításával megműtötték. "Sérülése haslövés volt, amely májat, vastagbelet és vékonybelet roncsolt. E sérülés olyan volt, hogy az operáció során látszott, hogy nincs, vagy csaknem nincs remény a megmentésére" - vallotta tanúként Sziklai. Az orvosok és az ápolók kihallgatásukkor hangsúlyozták, hogy nem tudták, ki a betegük. Az operáció alatt Palik Frigyes, a nőgyógyászat főorvosa asszisztált, egy másik nőgyógyász, Rappai István altatta, egy gyermekgyógyász látta el vérrel, és a műtősnő végezte a szokásos munkáját. Sziklai: "...a vese sértetlen volt, ugyanakkor sérült volt a máj, erősen roncsolt volt a vastagbél jobb hajlata és a nyombél. [...] Dr. Palik megjegyezte - anélkül, hogy tudta volna, kiről van szó - hogy ez a beteg menthetetlen. Mindezeket a szennyeződéseket eltávolítottam, a beleket és a májat bevarrtam és mindezeket a helyeket, továbbá a bemeneti nyílást tamponáltam, pontosabban drenáltam, tamponnal láttam el. A bemeneti nyílásba csövet is helyeztem a később keletkező váladékok kijövése céljából. Az operáció kb. egy óra hosszat tartott." Szíverősítővel, antibiotikummal, vérpótlással, konyhasóoldattal, gyomorszondával kezelték. "Még adhattunk volna neki mellékvese-kivonatot, szélesebb skálájú antibiotikumot, azonban ilyen gyógyszerekkel nem rendelkeztünk; véleményem szerint ezek alkalmazásával 1-2 nappal tovább élt volna, de nem gyógyult volna meg" - vallotta Papp Illés orvos.
A forradalom leverése után az a legenda kapott lábra, hogy Mezőt nem a térről, a támadók lőtték le, hanem hátulról, a pártházból, a vele egyet nem értő "elvtársak". Ez a mítosz - a börtönvilágban is - elterjedt, a rendszerváltás után még inkább lábra kapott, noha egyetlen szemtanú közlése sem támasztotta alá. Ezt a képtelen feltételezést remélhetőleg már egyértelműen cáfolja az eddig hiányolt bizonyíték is, amelyet még Mező Imréné nyilatkozata is alátámaszt (Népszabadság, 1992. május 7.): "A Péterfy Sándor utcai kórházban halála előtt beszéltem vele. Belépésemkor, és ott-tartózkodásom ideje alatt a hátán feküdt, ami eleve kizárja, hogy hátulról találta volna el a lövedék. A lövések elöl érték, a hasi tájékán sérült meg, és életveszélyes állapotban szállították a kórházba. Azt, hogy hashártyájának sérülése okozta halálát, attól az orvostól tudom, aki őt megműtötte."
November 1-jén 6-kor, "a hashártyagyulladás következtében előállt a toxikus állapot". 1956. november 12-i temetésén hatan voltak jelen.
A szerző történész
