Az a legrémesebb, hogy tudtuk előre. Ilyen a rák. Kínoz, felkészít, és aztán csak állunk, és rájövünk, hogy semmire sem vagyunk fölkészülve. Beszélhetünk. Elmondhatjuk, hogy több volt, mint basszista, maga volt a magyar basszus, és amikor azt hittük, hogy a hangsúly a jelzőn van, ő csak egy magyar basszus, akkor kiment, próbát énekelt a Metropolitanben, és kellett nekik, de nagyon. Elmondhatjuk, hogy maga volt az operaénekes, akit az emberek ismertek, megismertek, szerettek, akihez odamentek, hogy énekeljen már egy kicsit nekünk, és saját szemmel láttam, hogy időnként meg is tette.

Mi is volt Gregor József? Kedély, boldogság, derű, egészen eddig az őszig, amikor bejelentette, hogy visszavonul. Beteg. De időnként azt hiszem, hogy voltaképpen egyáltalán nem értettük meg őt. Kedély és boldogság, étel, ital és hang. Hát persze. Csak azt ne feledjük el, amit ezért adott. Hogy amikor eldöntötte, hogy ő lesz a legnagyobb magyar vígoperai basszus, akkor mennyi mindenről mondott le. Mert Gregor, ha kellett, tragikus is volt. Döbbenetes Mózest énekelt Gardelli vezényletével. Aztán a színházban nem ő adta elő a szerepet, mert ő nem próféta, hanem Gregor. És Gregornak lenni több, mint az összes nagy basszusszerep együttvéve.

Kedély és boldogság? Ahogy a Pomádé királyban kijött, mint a meztelen király, egy szál pöttyös alsónadrágban, odamutatva öreg testét, nesztek, ez vagyok, nevessetek: nekem ez marad Gregor József. Nagy, tragikus hős. Bátor ember.

De nem szeretném másokra erőltetni az érzéseimet. Gregor József azt akarta, úgy emlékezzünk rá, hogy közben elmosolyodunk. Most néhány hétig ezt nem tudjuk megtenni, de aztán gyógyulunk, és emlegetjük, ahogy ki tudott prózában szólni az áriából, és röhögtünk, ahogy a magasztos műfaj egyszerre beszélt nyelvvé vált, és eszünkbe jutnak legendás elszólásai, szövegtévesztései, amelyeket persze nem a véletlen szült, vagy csak az a mindennapos humora, ahogy elindult a színpadra: "na megyek, mert jövök".

Ment. És többé már nem jön.