Iparkodó kultúra
Neoklasszicista múzeumépületeken és bársonyszékes színházakon felnőtt nemzedékeknek komoly fejtörést okozott, amikor az első, elhagyott gyárépületekben szervezett kiállításról és színi előadásról értesültek. Történt mindez a hetvenes évek Amerikájában, majd nemsokára valóságos mozgalommá vált Nyugat-Európában. Az ipari termelés gyökeres átalakulását követően - némi késéssel -, a rendszerváltás környékén Magyarországon is megindult valami. Úttörőként a művészekből álló Újlak csoport foglalta el kiállításaival, egynapos performance-ival - az elhagyott Hungária fürdő és a kőbányai Újlak mozi után - a Tűzoltó utca egykori tésztagyárát.
A helyszínt és mondanivalót tekintve egyaránt extravagáns kultúracsinálási forma hamarosan intézményesült. A funkcióját vesztett transzformátorházból létrejött a főleg kortárs táncot bemutató Trafó, az elhagyott lenfonógyárból a táncos hagyományokat őrző Fonó, pár évvel ezelőtt az orvosi műszergyár helyén a Tűzraktér kulturális központ. Bár a megfelelő és kihasználatlan gyárterület - az ingatlanpiac fokozódó érdeklődése következtében - egyre fogy, azért még ma is találnak maguknak helyet, akik kifejezetten erre vágynak vagy anyagi okok miatt rákényszerülnek. Legutóbb például az L1 táncművek társulat költözött be egy művészetpártoló zenész tulajdonát képező Soroksári úti gyárépületbe.
- A romesztétika hatott a nagyvárosi képzeletvilágra. Azzal, hogy a művészek megtalálták maguknak ezeket a cseppet sem szakrális helyszíneket, teret találtak máshova nem illő, merész alkotásaiknak. A látogatók pedig a titkot, a kalandot keresték - mondja Polyák Levente városkutató, akihez csatlakozik Goda Gábor rendező, koreográfus. A Fonó melletti 3000 négyzetméteres gyárépületben működő Artus társulat vezetője ugyanis kifejezetten állítja, hogy a Stalkert idéző környezetben sokkal szabadabban és kreatívabban gondolkodhatnak. Egyúttal a nézőt is magukkal tudják rántani, kiemelve hagyományos helyzetéből.
Az ihletet adó atmoszféra mellett többnyire a pénzszűke a választás oka. Ez utóbbi miatt többnyire a vállalkozó kedvű társulatok maguk végzik el a szükséges munkálatokat. Pálosi István a vízszereléstől kezdve a hajópadló lerakásáig sok mindenbe beletanult. A Stanica nevezetű, szlovák vasútállomásból kialakított kulturális központ művészeti vezetője, Marek Adamov azt meséli, hogy magát az átalakítási munkálatot is művészeti akcióként fogták fel: saját DJ-jük zenélt, fotóművészük dokumentált, amikor az állomás körüli csatornát ásták.
Goda Gábor szerint a legfontosabb, hogy nem kell a külcsínnel foglalkozniuk, azaz nem kell horribilis összegeket költeniük színházuk berendezésére. Bár ők - miután a Dorottya utcai gyárépületből kitették őket - már hat éve beköltöztek mostani helyükre, az alapvető munkálatokon kívül tényleg nem fejlesztettek semmit. Pálosi és társulata barátságosra csinosították a hetedik kerületi tejüzemet, ahova legutóbb egy pincehelyiségből vándoroltak, mégis minden mobil, azaz azonnal vihető - arra az esetre, ha menni kell. A tulajdonosokkal kötött szerződések szerint a bekéredzkedő intézményeknek három hónapon belül el kell tűnniük, ha akad vevő, aki borsos árért megveszi az épületet, hogy aztán üzletközponttá, parkolóvá, irodaházzá alakítsa azt.
- A teljes létbizonytalanságért cserébe függetlenek maradhatunk, és azt csinálhatjuk, amit szeretünk - mondja Pálosi. Hozzáteszi, a fennmaradásért így is keményen kell dolgozniuk, hiszen valahogyan elő kell teremteniük a 434 négyzetméterért fizetett, évi hatmilliós bérleti díjat. Ők és a hasonló cipőben járó társaik főként termeik bérbeadásával jutnak némi bevételhez, bár Pálosi például azoktól a társulatoktól nem fogad el pénzt, akik náluk kevesebb állami támogatásban részesülnek. (Ők évente 2,5 milliót kapnak.)
Mivel az ipari épületekbe költöző művészeti csoportok a bérelt helyet nem alakítják át, jelenlétükkor azok nem sérülnek. Amikor azonban akad egy vevő, sok minden végérvényesen eltűnik.
- Az ipartörténet nem a műveltség része, így a drasztikus beavatkozások során nemcsak az épületek veszítik el eredeti jellegüket, de a bennük található ipari emlékeknek is végleg nyoma vész - mondja Déry Attila építész.
l Európában az úgynevezett Trans Europe Halles nevű civil szervezet fogja össze az ipari épületekbe költözött művészeti társaságokat. Első tagjuk 1983-ban, Brüsszelben alakult - a szervezetnek jelenleg 24 ország 38 szervezete a tagja. A sok fiatal önkéntessel dolgozó "intézmény" tagjai évente kétszer találkoznak művészeti és gyakorlati tapasztalatcsere céljából. Egyik legnagyobb sikerüknek tartják, hogy belfasti központjuk elérte: együtt vonultak fel katolikusok és protestánsok az utcai fesztiváljukon.
