Amikor a Földközi-tenger kiszáradt
Csakhogy az Alpokban kb. 6 millió évvel ezelőtt olyan erős erózió kezdődött el, amire alig ismernek példát a geológusok. Sean Willett, az University of Washington geológusa szerint a drámai sebességű lepusztulást a Földközi-tenger hirtelen vízszintcsökkenése váltotta ki.
Történt, hogy 1961-ben szeizmikus kutatásokat végeztek a mediterrán térségben és a vizsgálatok 100-200 méteres mélységben egy korábbi tengerpart körvonalait mutatták ki. Alig egy évtizeddel később mélyfúrásokat végeztek a Földközi-tenger számos pontján, melynek eredményeként az derült ki, hogy a tenger mélyén 3-4 kilométer vastag evaporitrétegek vannak (az evaporitok a sótartalmú vizek, tengerek, nagyobb tavak részleges, vagy teljes kiszáradásakor keletkező kőzetek, ásványok, mint pl. a kősó, az anhidrit, vagy a gipsz). Ennek előzménye az volt, hogy a Földközi-tengert az Atlanti-óceánnal összekötő Gibraltári-szoros pontosan nem ismert okokból igen rövid időn belül elzáródott. A mai Földközi-tenger elődje pedig egyre sósabbá vált, végül szinte teljesen kiszáradt, csupán néhány nagyon sós vizű tó maradhatott fenn. Nehéz elképzelni, de alig 5-6 millió éve a Földközi-tenger helyén egy forró, sós, száraz medence létezett mintegy 3-5 kilométerrel a világóceán mai szintje alatt. Ezt az eseményt nevezik a geológiában messinai sókrízisnek. Mármost mi köze ennek az Alpokhoz? A hegység vizeinek jelentős része éppen délre, a Földközi-tenger irányába folyt le. Amikor az ún. erózióbázis (esetünkben a Földközi-tenger) szintje csökkent, a délre tartó folyók egyre erősebben vágódtak be a felszínbe, megnőtt a kőzetpusztító erejük, és óriási mennyiségű hordalékot szállítottak dél felé. Willett becslése szerint az erózió mértéke a normálisnak a tízszeresére növekedett. Kérdés viszont, hogy miért húzódott el ez a heveny erózió 3 millió évig, amikor a Földközi-tenger újbóli feltöltődése már a kiszáradást követően 20-80 ezer év múlva elkezdődött. Ekkor még mindig nem volt összeköttetése az Atlanti-óceánnal, mert a Gibraltári-szoros csak az elzáródást követően 200 ezer év múltán nyílt meg újra.
Willett és munkatársai szerint a feltöltődés a korábbiaknál lényegesen több csapadékhullás miatt kezdődött meg korábban, ami viszont egy nagy térségre kiterjedő klímaváltozás jele. Tanulmányozták az Alpoktól délre húzódó törésvonalakat, elsősorban azokat, amelyek a mai Észak-Olaszország területén, például a Pó-síkság alatt húzódnak, immár vastag üledékrétegek alatt. Az Alpokhoz köthető legdélebbi törések, melyek ma már inaktívak, egészen a mai Milánó környékéig lehúzódtak. Ez értelmezésük szerint azt jelenti, hogy az Alpok láncai 5-6 millió éve még 50-80 kilométerrel délebbre húzódtak, ám ezek a felerősödött erózió során teljesen lepusztultak. Azt találták, hogy a felerősödött erózió nagyjából egybeesett azzal az időszakkal, amikor az Alpokhoz köthető déli törésvonalak inaktívvá váltak. A becslések szerint az Alpok észak-déli kiterjedése 100-180 kilométerrel lehetett nagyobb a mainál, a gerincek átlagmagassága pedig 300-1500 méterrel csökkent a felfokozott erózió miatt. A kb. 3 millió évig tartó nedves és meleg periódus után a klíma újból hűlni kezdett és a hegység fokozatosan eljegesedett.
