1945 után egy eltorzult társadalomlélektani állapotban érte a nemzetet a szovjetbarát tekintélyuralom, a baloldali értelmiségiek jelentős része által propagált kommunista világmegváltás ellentmondást nem tűrő eszméje és az európai vezérelv undorító ázsiai változata, a pártvezérek személyi kultusza.

A forradalmat szinte az összes társadalmi réteg mély megbántottsága váltotta ki. Hitele s vele igazi üzenete ebből olvasható ki: senkit, még a legostobább embert sem lehet akarata ellenére megváltani. Átmeneti győzelmének látszata néhány napos, romantikus reményeket nem nélkülöző felszabadult lelkesültséget okozott, melyet sokan ma is a tartósítható nemzeti egység példájának tekintenek. Az eufórián alapuló nemzeti egységre azonban hosszú távon semmi sem alapozható, mert politikailag a nemzetek szükségszerűen nem egységesek.

A munkástanácsi bázisdemokrácia

A pluralizmusnak Magyarországon nem voltak, s a budapesti utcákon jelenleg zajló események tanúsága alapján ma sincsenek még mély gyökerei. A lakosság jelentős része valójában valamiféle - akkor - baloldali, részben szocializmuson (államosításon), részben hivatásrendiségen (politikai pártok helyett szakmák képviseletén), részben közvetlen (munkástanácsi) demokrácián alapuló társadalommal rokonszenvezett. Erről a mai magyar jobboldal nem vesz tudomást, miközben a populista orbáni vezérkultusz hasonló, a pártosodással szemben álló illúziókat sugall.

A tényleges hatalom '56-ban a frissen megalakított területi (megyei) munkástanácsok kezében volt, legitimitásuk a helyi (üzemi) munkástanácsokon alapult. A területi munkástanácsokba többnyire automatikusan bekerültek a pártállam tanácsi apparátusának nem kompromittált tagjai is. Nagy Imre kormányának a forradalom rövid ideje alatt jó volt a viszonya ezekkel a testületekkel. De az jelent valamit, hogy már november első napjaiban két lényegesen nagyobb hatáskörű, regionális nemzeti tanács alakult, az egyik Nyugat-, a másik Északkelet-Magyarországon. Mindegyik a két régió területi munkástanácsaira épült, vezetői a megyei munkástanácsok irányítói voltak. A területi szervezetek önsúlya kezdett érvényesülni az addigra már többpárti kormánnyal szemben. Mással aligha magyarázható, miért kellett létrehozni két ilyen csúcsszervet, hiszen a központi kormány általános elismertségnek örvendett. Az Északkelet-magyarországi Nemzeti Tanács ráadásul felvette követelései közé az össznemzeti tanács megalakítását is.

Miközben a kormány kihirdette a többpártrendszert, és mindenütt alakulni kezdtek a pártok, az Északkelet-magyarországi Nemzeti Tanács november 2-án kiadott felhívása szerint az idő még nem érett meg a pártok megalakulására. Egyúttal kizárták a gyárosok, bankárok és tőkések visszatérését. Az ember azt gondolná, mindez a szovjetek megnyugtatására íródott. De ezzel szöges ellentétben a felhívásban egyszersmind megismételték a Varsói Szerződésből való kilépés követelését. Mint akiknek a kapitalizmusgyűlölet elvette az eszét.

A munkástanácsok a bázisdemokrácia eszméjét képviselték, és jelentős elismertségnek örvendtek, stabilizáló szerepük volt: feladatukat mindenütt a polgári rend és biztonság helyreállításában látták. A két regionális nemzeti tanács - és a célként megadott központi nemzeti tanács - megalakítása azonban azt jelentette, hogy a területi alapon szerveződő bázisdemokrácia testületei a többpártrendszerrel szemben kinyilvánították hatalmi igényüket. A forradalom túl rövid volt ahhoz, hogy ennek végzetes következményei kibontakozhassanak.

A félrenézés

A polgári rend helyreállítása nem volt tréfadolog. A forradalom idején a fővárosban és sok vidéki városban is lincselésekre került sor. Ez nem intézhető el azzal, hogy tömegmészárlást okozó ávósokat érintett, mert volt köztük például Miskolcon, akire azt mondták, zsidó, s emiatt akasztották fel ávósok mellé.

Pontosan emlékszem, milyen félelmeket váltottak ki ezek az események Miskolcon. A városban napokig nem mert egyenruhás az utcára lépni, legyen rendőr vagy villamosvezető. Miután a katonaság elhagyta a kaszárnyákat, mi, egyetemi hallgatók állig felfegyverkeztünk, és átvettük a közintézmények őrzését. Az egyetlenek voltunk, akiknek a legitimitását még egy bűnöző sem vonta akkoriban kétségbe.

Lehet, hogy nincs forradalom népítélet nélkül. Igaz, hogy többnyire az ávósok esztelen sortüze váltotta ki az indulatokat. Mindennél sokkal fontosabb azonban, hogy milyen visszhangot váltanak ki ezek a tettek. Rettenetesen nyomasztott a (gyáva) tudomásulvétel, a megértés és az elfogadás keverékéből kialakult reakció, melyet tapasztaltam. A Kádár-korszak hívei és kiszolgálói a lincseléseket a forradalom diszkreditálására használták föl; nekem egy kommunista soha nem lehetett a szövetségesem, és ezért 1989-ig hallgatnom kellett.

A lincselésért nem, de a visszhangjáért mindannyian felelősök voltunk és vagyunk. Azért a mellénézésért, azért a nem tudomásul vételért, azért az eljelentéktelenítésért, azokért az erőtlen korabeli elhatárolódásokért nemcsak a lincselők hibáztathatók, hanem a kortársaik tömege. Aki akkor is, meg ma is azt mondja a meglincseltekről, hogy "de azért megérdemelték a sorsukat", az a szó szoros értelmében nem ért semmit abból a kultúrából, mely a zsidó-keresztény hagyományon, a humanizmuson és a felvilágosodáson alapszik.

Az öntévesztő közvetlen demokrácia

A közvetlen demokrácia eszméje nem csak azért öntévesztés, mert sehol a világon tiszta formában nem valósult meg. Nem csak azért, mert az emberi jogok alkotmányos garanciája és a hatalmi ágak megosztása nélkül káoszba és diktatúrához vezet. Számomra ez az eszme azért is félelmetes, mert az egykori munkástanácsok még élő képviselői közül sokan ma a nyilasok által használt árpádsávos zászlókat lobogtatókkal éreznek szolidaritást, akik minap a demokratikus Magyarország televízióját rohamozták meg, és ma az utca terrorját szegezik szembe a demokráciával. Azzal a tömeggel rokonszenveznek, melyben negyven zsidó származásúnak tartott közéleti személy nevét, és azoknak a bíróknak a személyi adatait terjesztették, akik a rohamozók ügyében a peres eljárást lefolytatják. Hogyhogy nem tűnik fel, hogy ez színtiszta megfélemlítés, ha nem gyilkosságra való uszítás?

Azok között az egykori hallgatótársaim között, akikkel együtt csináltuk a forradalmat, sokan voltak, akik nem nagyon örültek annak idején a pártosodásnak. Ők ma jórészt azt a pártvezért támogatják, aki a hatalom megszerzése érdekében weimarizálni akarja Magyarországot. Ez a vezér többféleképpen értelmezhető szavaival biztatja a parlamenten kívüli erőszakot is elfogadó tüntető tömeget, faltörő kosként használja fel az árpádsávos zászlókat lengető szélsőjobboldaliakat.

A pártjára szavazóknak nem tűnik fel, hogy az ájtatos erkölcsprédikációknak álcázott napi szónoklatok a Parlament előtti téren valójában politikai gyűlöletbeszédek. Ma ők néznek félre az ott látható nyilas zászlók és ama töméntelen keresztényellenes megnyilvánulás láttán, melyek a Kossuth téri tömegben megnyilvánulnak. Nem zavarja őket ma az, hogy mit érezhetnek azok, akiknek elődeit e zászló lobogtatása idején gyilkoltak meg?

A forradalmat erkölcsi magasságokba emelő megemlékezőket és emléktábla-avatókat nem zavarja, hogy adott esetben - mint Miskolcon, a Zsolcai kapui rendőrkapitánysággal szemben - olyan emléktáblákat avattak, melyen nemcsak az ávósok sortüze által meggyilkoltak neve szerepel, hanem azoké a köztörvényes bűnözőké is, akik nemcsak ávósokat, hanem egy Friedmann nevű civilt is meglincseltek. Miféle nemzeti egység az, amelyben egy kaptafára kerül ártatlan és gyilkos?

Az elmaradt szembenézés

Ritka, hogy valaki a politikai kultúráját az élete során érdemben meg tudja változtatni. Legfeljebb a véleményei változnak. Annak, akinek ma nincs különösebb érzéke az alapvető - és minden mást megelőző - személyiségi jogok iránt, akinek számára a nemzet politikai egysége mindenekfelett áll (aki "a haza nem lehet ellenzékben" szégyenletes hazugságát elhiszi, holott a nemzet csak - úgy-ahogy - a kultúrájában, de nem politikailag egységes), annak énje 1956-ban se sokat különbözhetett a maitól. Csak a forradalom idején kevésbé tűnt föl, hogy kit mi éltetett, mert a harcot akkor valóban egy kommunista diktatúra és az idegen megszállás ellen folytattuk. De azért ők nekem attól még nem a szövetségeseim, hogy egykor véletlenül egy irányba lőttünk.

A forradalom valójában a XIX. század terméke volt, és vele az a század ért véget Magyarországon. A zsákutcának nyilvánuló erőszakos, baloldali világmegváltás eszméjét eleve csak a megkésett politikai kultúrák világában próbálhatták megvalósítani. Az eredménye rémuralom. A forradalom, mely ez ellen a rémuralom ellen irányult, maga is visszatükrözi e megkésettséget. Elmulasztódott a szembenézés vele, s talán ez is oka, hogy emléke populista jobboldali uszításra használható fel. A kormányt és a mögöttük álló erőket pedig eltölti a végzetes határozatlanság. Képtelenek kifejezésre juttatni a magyar demokráciát fenyegető veszélyt. Ennek hiányában az Európai Unió közvéleménye sincs tisztában azzal, valójában mi történik ma Magyarországon.

A demokrácia, szükségképpen annak fajtái is nem kizárólag baloldali privilégiumok. Az utcákat elárasztó szélsőséges tüntetők nem '56, hanem a közvetlen demokrácia atavisztikus eszményét idézik fel ezúttal jobboldali köntösben. Mögöttük pedig ott lapul a vezéri rend félelmetes árnyéka.

Budapest, 2006