Az összecsapások közkeletű politikai értelmezéseit sem fogadhatjuk el, ha a továbbiakban békében akarunk élni. Nem elég elítélni a vandalizmust vagy a rendőri erőszakot. Teljesen ki kell lépnünk abból a rossz játszmából, amelyben politikai szimpátiáinktól függően nagyítjuk fel vagy kisebbítjük egyes politikai pártok vagy vezetők szerepét, illetve értékeljük a rendőrség működését a budapesti utcai harcokban. A politikai játszma továbbjátszása ugyanis az erőszak és a brutalitás újjászületéséhez vezet, és ezt ma senki sem kívánhatja ép ésszel Magyarországon. A demokratikus minimum, a törvények és az alapvető civilizációs szabályok tisztelete nem függhet pártszimpátiáktól.

Október 23-án is elmentem, hogy megnézzem, hogyan viselkednek az emberek a megemlékezéseken, a gyűléseken és a tüntetéseken. Kézen fogtam a fiamat, és bejártam a Corvin köz környéki utcák tankkiállítását, belehallgattam az ott gyülekezők beszélgetésébe, és a nyomukban magam is viszszaindultam a Kossuth tér felé, így aztán tanúja voltam a Deák téren az öszszecsapásoknak, a barikádépítésnek, a tank elindításának és a rendőri intézkedéseknek. Fél hat felé a Deák tér és az Astoria között állapodtam meg. Nem én voltam az egyetlen katasztrófaturista, "forradalom"-néző vagy kíváncsiskodó. Az utcán megjelenők többségét a tüntetések, gyűlések és a forradalmi megemlékezések egymást kölcsönösen erősítő színpadiassága, a dráma vonzása és ereje, és ebből fakadóan a valóságos helyzet teljes félreértelmezése vezette, nem a balhé vágya vagy a forradalmi szándék.

Hétfő délután lefényképeztem, amint a Fidesz-gyűlés hivatalos narancsszínű zubbonyában álldogáló szervezők eleresztik maguk mellett a háromnegyed hat tájban a Deák téri csata irányába tartó embereket. Lefényképeztem az üres mellékutcákat, ahol meg kellett volna jelennie néhány rendőrnek, hogy legalább ők tájékoztassák a műveleti területen tartózkodókat arról, hogy ők egy illegális tüntetésen, vagyis műveleti területen tartózkodnak, ha már a Fidesz-szervezők ezt nem tették. Nyoma sem volt ilyesminek: sem erőszakos összeterelésnek, sem világos tájékoztatásnak. Az idősebb arcok többségén aggodalom, zavar, meglepődés és kíváncsiság tükröződik. A fiatal arcok némelyikén lelkesedés és felindultság, az '56-os forradalomból felidézett képek összemosódása a valósággal. Aztán lefényképeztem, ahogy - anélkül, hogy bárki megpróbálta volna ezt megakadályozni - összeér a két emberhullám a Filmmúzeumnál, és azontúl együtt menekül a hamarosan meginduló rendőri roham elől.

Ebben a huszonöt percben olyasmi játszódott le a szemem előtt, ami pontos tükre annak, ami a mai magyar társadalomban végbemegy. A politikai harcoknak áldozatul esik a demokratikus minimum: az arra vonatkozó tudásunk, hogy mi választja el a megengedhetőt a megengedhetetlentől. A jobboldal nem határolja el magát világosan a magukat forradalmárnak képzelő árpádsávosoktól és egyéb szélsőjobboldaliaktól, kacérkodik a közvetlen demokráciagyakorlás alkotmányon kívül eső formáival, és utcai gyűléseivel legitimitást ad az utcai politika radikálisabb formáinak is. A kormányoldal pedig a Fideszre mutogat, ha rendőrsége fejmagasságban lő ki könnygázgránátokat és gumilövedékeket, újságírókat hagy helyben hirtelen felindultságból, vagy kellő figyelmeztetés nélkül kardlapoz végig egy olyan tömeget, amelynek csak kisebbsége áll randalírozókból, a többsége egyszerű bámészkodó.

Ez a mellébeszélés, a demokratikus minimum alárendelése pártpolitikai érdekeknek, megtámogatva '56 forradalmi képeivel és a pesti srác kultuszával, nem meglepő módon vezetett oda, hogy a magyarok nem láttak abban semmi kivetnivalót, ha elzarándokolnak a magukat "pesti srácnak" képzelők forradalomnak álcázott balhéihoz, és politikai megtorlásként értelmezik, ha a rend őrei az illegális tüntetés felszámolása közben egy tonna festékes vizet, valamint több száz könnygázgránátot lőnek ki rájuk.

A rendőrség csak a dolgát tette? A saját képeim tanúsága szerint - a rendőrség korántsem tett meg mindent azért, hogy a békés gyűlésezőket és a vandál fiatalokat szétválassza, amikor én jelen voltam a Deák téren, délután 5 és 6 között. Tehát nem tette a dolgát: nem védte meg a Fidesz-gyűlés békés résztvevőit a várható erőszaktól. A rendőri vezetőknek ezért - valamint a rendőri brutalitásért, valamint az azonosító jel használatának elmulasztásáért - egy demokratikus országban felelősséget kell vállalniuk.

A rendőri brutalitás szándékos megfélemlítés volt? A Fidesz szervezői nem tettek annak érdekében semmit, hogy világossá tegyék híveik szemében, hogy nincs forradalmi helyzet, a barikádépítés nem jó móka és nem is jogos kifejeződése a jogos felháborodásnak. Nem szólították fel az embereket, hogy minél gyorsabban, kerülő és bámészkodás nélkül térjenek haza, mert az utcán randalírozókat meg kell fékezni, és ilyen helyzetben bárki kaphat egy-két ütést, aki a közelben tartózkodik. Nem szögezték le egyértelműen, hogy a törvénytelenségek színpadi látványosságként való megtekintése is ellenkezik a demokratikus intézményrendszer hatékony védelmével. Nem mondták ki, hogy a rendőrség általában a köztársaság rendjét, mindannyiunk demokráciáját védi, nem hurrogták le azon híveiket, akik "ávó"-t kiáltottak.

A képeken délután 5-kor néhány tucat csuklyás fiatal lelkesen építi a barikádot a Deák téren, és minden könnygázrohamra vad (árpádsávos) zászlólengetéssel felel, míg legalább ötször annyi ember fényképezi őket. Azokon a képeken, amelyeket a Deák tér és az Astoria közti körútszakaszról készítettem, 17.35, vagyis a tank beindítása, és 18.00, vagyis a rendőri roham megindulása között, látom, ahogy tétova, kíváncsi, bizonytalan, de semmiképp sem erőszakos emberek kis csoportokban szivárognak a Deák tér felé az Astoriától, miközben a Deák tériek néha visszahátrálnak a Filmmúzeumig, míg végül nem sokkal 6 óra előtt a két csoport akadálytalanul összeolvad egy jó tízezer fős tömegben, amelyen belül az erőszakos randalírozók már egészen minimális kisebbséget képviseltek.

Hogy utcaszínházként - vagy tévéműsorként - voltunk képesek nézni azt, ami a demokratikus intézményrendszer csődjével fenyeget, a politikai kultúránk súlyos fogyatékosságairól, a demokratikus tapasztalat hiányáról tanúskodik. Azoknak is van felelőssége, akik jelenlétükkel nézőként megtámogatták a színjátszókat - köztük én magam is -, és ha netán eleredt a könnyük vagy letapossák a lábukat menekülés közben, csak magukat vádolhatják. A nem erőszakos cselekedetek összemosása az erőszakosakkal - a két tömeg összeengedése - viszont elfogadhatatlan, mert a Fidesz-gyűlésről érkezők nyilvánvalóan nem tudták, hogy törvénytelen dologba keverednek. Ezért személy szerint Orbán Viktort terheli a felelősség, akinek a demokrácia nehézkességéről szóló homályos mondat helyett azt kellett volna mondania: "barátaim, ami ma kora délután az Arany János utcánál történt, és ami most a Deák téren történik, elítélendő erőszak, amelyet a rendőrségnek kötelessége minden eszközzel megakadályozni: aki a Fidesz híve, távol kell hogy tartsa magát ettől".

1956 az ifjúság haláltmegvető bátorságáról, lelkesedéséről és önfeláldozásáról hagyott ránk megindító képeket. De a politikai szabadság hétköznapokból áll, amelyekben nem a határok állandó feszegetése a feladat, hanem az, hogy a civilizáció elemi szabályait képesek legyünk betartani. Évek óta nem ragyogott így a nap október utolsó hetében, Budapesten a levegő is tisztább a szokásosnál. Látom, ahogy az emberek arcán kis, talán öntudatlan mosoly fut át, amikor egy-egy fénypászmán áthaladnak vagy éppen felnéznek a sárgálló-barnálló lombok között átkéklő égre. Talán egyszer eljutunk odáig, mint az angolok, hogy politikai nézettől függetlenül, udvariasan, sőt akár kedvesen eszmét cseréljünk arról, milyen szép a vénasszonyok nyara.