"Az első halálos lövések október 23-án nem a rádiónál, hanem a délutáni órákban Debrecenben dördültek el" - mondja el Horváth Miklós kutató. - Nem igaz, amit Kádár gyakran mondogatott, hogy már "hullottak az elvtársak", de még mindig kivártak. A rádió épületében lévő közel háromszáz államvédelmi beosztott parancsnoka, Fehér József őrnagy már nyolc óra körül úgy döntött, hogy a fegyvertelen tömegre részben figyelmeztető lövéseket adat le. Nem szokás beszélni erről, de az első tűzparancsot az államvédelmi állomány megtagadta. Ekkor Fehér belelövetett saját sorozott állományába, ezután nyitottak végül tüzet. Ma már tudjuk, hogy részben éppen ezért államvédelmiek is részt vettek 24-én abban a hajnali lincselésben, amelyben Fehért agyonverték. Vannak források arra is, hogy kivezényelt rendőrök, katonák voltak a rádiót ostromlók között. Mert azt a parancsot kapták, hogy oda lőjenek, ahonnan őket lövik, az államvédelmiek pedig tüzeltek a rendőrökre és a katonákra is. Nem bíztak bennük, hogy végrehajtanák-e a tűzparancsot, ugyanezért nem osztottak lőszert a katonáknak. Amikor kiérkeztek a piliscsabai harckocsik, egy honvéd őrnagy felállt egy harckocsi tetejére, és leszögezte, a nép katonái a népre nem lőnek - mire egy államvédelmi százados utasítására agyonlőtték. Ezután kezdődtek a harcok, a fegyvertelen tüntetők fegyvert kerestek, és részben a katonáktól szereztek is - hol önként adták át nekik, hol erőszakkal kellett elvenni tőlük.

Amikor 24-én hajnalban megjelennek az első szovjet harckocsik, és a civilek fölvették velük a harcot, megkezdődött a szabadságharc. "Hagyományos értelemben vett fegyveres szabadságharc elsősorban Budapest utcáin folyt. A spontán módon megalakuló felkelőcsoportok között október 27-28-ig alig volt kapcsolat, önállóan mozogtak, és jellemzően ott harcoltak, ahol a szovjet csapatok megpróbáltak bejutni a város belsejébe" - folytatja a történész. - Kutatásaink szerint "csúcsidőszakban" 2500 és 5000 fő között volt a magyar fegyveres felkelők ereje. Azért ilyen tág az olló, mert ebbe már azokat a tizenéves gyerekeket is beleszámolom, akik találtak egy fegyvert valahol, lőttek néhányat, majd valaki szájba vágta őket, mire hazamentek. Október 23-án 6000 szovjet katona indult Budapestre, hogy "leválthassák" az első vonalból a gyűlölt államvédelmet. Gyorsan kiderült azonban, hogy ez nem lesz elég, ezért újabb hadosztályok iderendeléséről döntött a szovjet vezetés. 25-én a szovjetek bő húszezer katonával rendelkeztek már, ha ehhez hozzávesszük a Magyar Néphadsereg 7500 fős erőit (amelyek ugyan csak afféle tessék-lássék módon hajtották végre a parancsokat), és az államvédelem állományába tartozó 4000-4500 főt, akkor láthatjuk, hogy megközelítőleg harminc-egynéhány ezren harcoltak kormányerőként.

Hogy e jelentős túlerővel szemben az ellenállók mégis sikerrel voltak képesek harcolni, azt Horváth a szovjet akciók és a felkelők szervezetlenségével egyszerre magyarázza. "Az állandó mozgásban lévő felkelők folyamatosan keresték az ellenséget, mert harcolni akartak. Ha szovjet katonákat találtak, harcoltak egy kicsit, ha veszélybe kerültek, letették a fegyvert, pillanatok alatt civilekké váltak, majd máshol újra felvették a fegyvert. A szovjet csapatok pedig nem rendelkeztek olyan alapvető adatokkal, hogy milyen erejű ellenséggel állnak egyáltalán szemben, és pontosan hol. Sokszor összevissza bóklásztak a városban, s így könnyű prédává váltak. A fegyveres felkelés ereje emiatt megsokszorozódott."

A hadtörténész szerint a hatalom paradox módon éppen akkor fújt visszavonulót, amikor az ellenállás már igencsak kifulladóban volt. - Október 28-án Iván Kovács László 200-250 főre teszi a Corvin közi fegyveres felkelőket. Ha a Tűzoltó utcát és a VIII. kerület egészét is hozzászámoljuk, akkor is 1000-1500 szabadságharcosról beszélhetünk már csak ekkor. A másik oldalon pedig negyvenezren álltak. Ha ezt tudja a hatalom, nem áll meg a támadás 28-án a hajnali órákban, és nincs szükség a taktika átértékelésére sem. Ugyanakkor világos, a hatalom célja a tűzszünet ellenére sem változott; ígéretekkel leválasztani a tömegeket a felkelőkről (például az akkor már három éve nem is létező ÁVH megszüntetésének ígéretével), majd a fegyveres ellenállókat megsemmisíteni. De kilógott a lóláb. 30-tól özönleni kezdtek a tömegek a felkelőcsoportokhoz, csak Budapesten közel 20 ezer nemzetőr igazolványt osztanak ki egy két-nap alatt, így győz a forradalom. A fegyveres testületek eközben viszont már újra rendezik soraikat. Ennek egyik eleme, hogy kutatásaim szerint 30-50 szovjet katonát lőnek agyon "fegyelmezési céllal" saját tisztjeik.

Nagy Imre 31-én többek között abból tudja meg, hogy a szovjet vezetés már nem rá épít a konszolidációban, hogy az ígéret ellenére újabb csapatok lépik át a határt. Az új erőviszonyokat Horváth Miklós így foglalja össze: "Tizenhét hadosztály, tehát 60-65 ezer szovjet katona és 2500 tank harcol már november 4-én. A másik oldalon - országosan - 30-35 ezer nemzetőr áll csupán, miután a hadsereg ellenállásának a laktanyák elleni 4-i szovjet támadások véget vetnek. A Nemzetőrség létszáma - érzékelve a helyzet kilátástalanságát és a nyilvánvaló túlerőt - gyorsan csökkent, 6-án már csak pár száz fegyveres folytat utóvédharcokat a Corvin közben. November 11-re a felkelést végleg sikerül leverni."

- Magyar részről 2500 halálos áldozata volt a fegyveres harcoknak, ennek négyötöde Budapesten. Pontosan nem tudni, hogy ebből mennyi a vétlen lakossági áldozat. Az emberek ugyanis nem mérték fel a veszélyt; miközben folytak a harcok, gyakran a mellékutcákban tömegek álltak - mondja a történész. A sortüzekben 300-350 ember vesztette életét, az áldozatok számát tovább növeli a megtorlásokban kivégzettek száma, 229 fő. Az összveszteség tehát közelíti a 3000 főt, nem beszélve a 20 ezer sebesültről, és a közel 200 ezer hazáját elhagyóról. A szovjetek közel 700 katonát vesztettek, 1300-an megsebesültek (EZT Jól értettem? - BGY), 51 fő pedig eltűnt - vonja tovább '56 mérlegét Horváth, aki a bizonyítható lincselések áldozatait húsz körülire teszi.

Kilõtt tank a pesti utcán