Könnyű lenne Szikinger István cikkén (A legegyenesebb a törvényes út, Népszabadság, október 25.) egyszerűen továbblapozni, vagy "hülyeség!" felkiáltással elfelejteni. De tartok tőle, hogy alkotmányjogászunknak sok tekintetben igaza van, és pontosan írja le a mai magyar (köz/jog)állapotokat. Én, egyszerű állampolgár, sajnos nehezen értelmezem még ezt a nyilvánvalóan nekem címzett lájtos jogi nyelvet is, de azért igyekszem.

A párhuzamosan futó két szál közül a rövidebb: a közrendőr és önuralom kérdése.

Szikinger István (és a törvény) elvárása szerint a „rendőr soha nem veszítheti el önuralmát”. Ez logikailag nem mond többet, mint a sokkal ősibb „Ne lopj” vagy „Ne paráználkodj” parancsolat. Lehet büntetni a megszegőit, de megakadályozni igencsak nehéz. Főleg akkor, ha „Benne leszek a tévében” felkiáltással a „médiaforradalmár” nekilát bosszantani az ellenfelét, majd siker esetén röhögve pereskedni kezd. A rendőrség vezetésének feladata, hogy ne csak a fizikai, de a pszichikai állóképességét is edzze a csapatának. Azt azonban látnunk kell, ahogy a fizikai képességeknek is meg van a határa, úgy a pszichikainak is. Az adrenalin nem nézi, a barikád melyik oldalán van.

Ugyanez nagyban a Kossuth téri takarítás. Szerintem is „nyilvánvaló volt, hogy ennek a beavatkozásnak a következtében olyan csoportok fognak kialakulni, amelyek feloszlatása a gyülekezési törvény alapján valóban mérlegelés nélkül kötelező.” Igen, és? Valószinűleg Szikinger István se gondolja, ha éppen nem alkotmányjogi cikket ír, hogy a spanyol királyt az alsóporfészekpusztai kocsmában lássa vendégül a Köztársaság, illetve a helyi kultúrházban tartsa ünnepi ülését a Ház, mert éppen akkor és ott nem gyülekezik senki, akiről feltételezhető…

Nézzük meg, mi történt volna, ha a rendőrség „az államfő és az illetékes miniszter nyomatékos, bölcs belátáson alapuló kérése”  hatására nem oszlatja fel a Kossuth téren táborozó tüntetők csoportját. Szélsőséges esetben tüzes koksz, és kemény acélgolyók okoznak pánikot és könnyebb-súlyosabb sérüléseket. Magyarországra nem hogy diplomata, de magára adó turista se jön jó néhány évig. Ha a koksz, a zoknik, balták és kések stb. lefoglalása után visszaengedik a tüntetőket, ahogy ez alkotmányos lett volna, akkor a játékukat vesztett tüntetők üvöltését nehezen nyomta volna el bármilyen erősítő. Arról nem beszélve, hogy zoknik, cipők, így is könnyedén átrepültek volna az egyszerű kordonon. Ennek is meg lett volna a maga erkölcsi, anyagi következménye. A harmadik szcenárió az alsóporfészekpuszta. Ezt akarjuk?

Lássuk be, hogy a gyülekezési jog meghatározását normális gondolkodású demokratákra szabták. A sajnálatos események azt bizonyították be, hogy a valóság ettől a Makó-Jeruzsálemtávolságra esik. (Normális gyülekezés eltart egy-két óráig, mindenki elmondja, mi a baja, majd hazamennek vacsorát adni a gyereknek. Demokraták találkozóin nem sz-ják össze a Kossuth teret, mértékkel hazaárulóznak, és nagyon ritkán tekintik a demokráciát, annak intézményeit illegitimnek.) Ezt az abnormalitást érzékelte a rendőrség, amikor tudatosan, vagy tudat alatt itt-ott megcinkelte a lapokat. Ez a kettősség okozta azokat a „szánalmas erőfeszítéseket", amelyek valóban nevetségesek voltak. Mind fent, mind lent többször is megsértette a rendőrség a törvény betűjét, sajnos (és nehezen megbocsáthatóan) jónéhányszor a szellemét is. Ezzel együtt azt hiszem azt a jogállamot védte, ami éppúgy szívügye Szikinger Istvánnak, mint nekem. Eljárásuk nagyban csökkentette a törvénysértések (erkölcsi veszteségek) számát és súlyát.

Továbbra se védve a földön fekvő embert megrugdosó rendőrt, azért még így búcsúzóul kettőt: a tűzoltó néha nagyobb kárt okoz az oltással, mint amennyit a tűz tudott. Ez a szerencsésebb eset. A tűz ugyanis még ennél is sokkal nagyobbat tudott volna… Nagyon örülök, hogy a magyar rendőrök gyakorlatlanok a tömegoszlatásban. Remélem, nem is lesz több gyakorlatuk.

Surány Gábor