A szerző irodalomtörténész

Természetesen szükség lenne igazi reformokra. Akik részt vesznek benne, azok tudják a legjobban, hogy az akadémiai vezetés sok tekintetben nehézkes, a tudományos infrastruktúra elégtelen, a pénzügyi feltételek szűkösek. Sajnos, úgy tűnik, hogy akik e tekintetben döntési vagy legalább javaslattevő helyzetben vannak, azok éppen ezeken az anomáliákon nem akarnak vagy nem tudnak változtatni.

Az elmúlt hónapokban szégyenletes kampány folyt az Akadémia ellen. A kormányzat frontális támadást indított ellene, részben valódi, de inkább mondvacsinált hiányosságokat vetett a szemére, végső soron begyöpösödött, bürokratikus intézménynek próbálta beállítani. Holott elsősorban a ráfordított pénzt sajnálja.

Az utolsó hetekben elült a harci zaj. Az Akadémia vezetése úgy tesz, mintha a maga útját járná. Mindent és mindenkit igyekszik megvédeni, beleértve az akadémikusok és a nagydoktorok hivatalos körökben is kétségbe vont járandóságát. Csak hát a kiélezett helyzetet közben arra használja fel, hogy kizárólagos hatáskörébe vonja az intézethálózat irányítását.

Az 1994-es akadémiai törvény jogi garanciákat ad a kutatóhálózat védelmére. Például kimondja, hogy a kutatóhálózat ügyeiben az - elnökséghez hasonlóan három évre megválasztott - Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának (az AKT-nak) ellenjegyzési joga (azaz vétójoga) van az MTA elnöke és vezetése mellett (de ha kell, ellenében). A reformkoncepció első változata meg akarta szüntetni az AKT-ot. A most beterjesztett intézkedéscsomag névleg megtartja ugyan, de gyakorlatilag megszünteti: olyan szervezetként határozza meg, amelynek tagjait nem alulról választanák meg, hanem az elnökség felülről jelölné ki őket. Ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az MTA vezetése - ha az intézkedéscsomagot jelenlegi formájában a közgyűlés elfogadja - kizárólagosan dönthet majd az intézethálózat további sorsának alakításáról, az egyes intézetek megszüntetéséről vagy összevonásáról.

Mindeközben az előterjesztés sűrűn él az autonómia szóval. Nem győzi hangsúlyozni, hogy mindenkinek nő az önállósága, az intézeteké is, az intézeti igazgatóké is. Hogy ez miként értelmezhető, azt szemléletesen példázhatja, amit a felállítandó Tudományos Tanácsokról olvashatunk a reformkoncepcióhoz mellékelt háttéranyag hetedik lapján: "Alakuljon meg minden intézet mellett egy nem intézeti tagokból álló Tudományos Tanács, amely az intézeti kutatási stratégia kialakításáért és ellenőrzéséért felelős." Tehát nem maguk az intézetek alakítanák ki a távlati kutatási terveiket, hanem külső emberek, akik akár ellenérdekeltek is lehetnek. Ez a megfogalmazás végrehajtó szerepre redukálja a tudományos műhelyeket.

Lehet, hogy rosszul látom, de nehéz elhárítani a gyanút: a jogi biztosítékok megszüntetése, az akadémiai törvény tervezett módosítása valójában azt a célt szolgálja, hogy megkönnyítse az intézethálózat leépítését, s így a meglevő működési költségek további radikális csökkentését.

Tehát nagyon nagy a közgyűlés felelőssége. Érdemesnek látszik megfontolni, hogy az irányítás effajta átalakítását ki kellene venni a reformcsomagból, s az előterjesztés életrevaló ötleteit ettől elválasztva kellene megvitatni. Az akadémiai reformnak ne legyen se része, se ára az intézethálózat autonómiájának felszámolása!