szociológus

Az augusztus 20-i tornádó, a miniszterelnök őszödi beszéde, az olaszliszkai emberölés híre. A hangvétel valamennyi esetben igen felfokozott volt.

Abban konszenzus van, hogy embert ölni nem szabad, civilizációnk egyik pillére a jog rendszere, mely tiltja például az önbíráskodást. Abban viszont már korántsincs megegyezés, hogy a jog rendszere kiterjed-e az elkövetőkre, illetve a gyanúsítottakra is. A törvények arról is rendelkeznek, hogy mikor lehetséges az érintettek nevének, etnikai hovatartozásának a megjelölése. A hirtelen düh, az agyat elborító emóció megfeledkezik arról, hogy civilizált, tehát a jog hatálya alá tartozó sajtótermékben nem írunk, nem mondunk olyat, hogy "cigány elkövető" vagy "cigányok lincseltek". Mint ahogy olyat sem szoktuk írni, hogy "gádzsó elkövető", vagy hogy a "gádzsók lincseltek", noha lett volna már alkalom arra is.

Korábban a pesti Duna-parton felállítottak egy emlékművet. A mementót hatvanvalahány pár vascipő alkotja, s azoknak állít emléket, akik többé már nem hordhatnak cipőt, mert a nyilasok belelőtték őket a Dunába (miután ki kellett lépniük a cipőjükből, melyet aztán kivégzőik hasznosítottak). Az emlékművet megrongálták. Néhány évvel ezelőtt a Felvonulási téren fiatalok fából emelt keresztet fűrészeltek ki a helyéből. A miniszterelnök ellen a Kossuth téren tüntetők árpádsávos zászló alatt protestálnak. Azt gondolom, hogy e jelenségeknek közös a gyökere: a rendszerváltás óta nem volt módunk arra, hogy megbeszéljük a problémáinkat. Nincsen értelmes és higgadt vita Trianonról, a halálbüntetésről, a romákról. Viták persze vannak. De azoknak vagy elfogadhatatlan a hangvétele, vagy csak az egyik oldal vesz benne részt. Pedig a vita a kulcsa a racionális megoldás keresésének. A vitaasztalhoz valamiféle ideológiai elkötelezettségből ülünk oda a legtöbben. Ha nem így lenne, csak a cinikusan megfogalmazott rövid távú érdekeink diktálnának. A társadalmi problémákról való vita során azonban érveinket kell használnunk. Azokat egymással értelmi alapon ütköztetnünk, s a megoldás megtalálására törekednünk. Ameddig az érzelmi túlfűtöttség a rációt távol tartja a vitától, addig fontos társadalmi kérdésekre nem fogjuk megtalálni a választ.

Borzasztó fontos a higgadt, tényfeltáró kommunikáció. Az olaszliszkai események esetében is égetően szükséges lett volna az elemző megközelítés. Hogy például leírható-e és fölszámolható-e egy olyan társadalmi-gazdasági helyzet, mely az évtizedes nélkülözéssel, kiszolgáltatottsággal, írástudatlansággal írható le, s mely fölerősíti a hajlamot: ütni-rúgni-szúrni azonnal?

E vita során nyilván egymás mellé kerülhetnek egészen más jellegű és súlyú, de egymást nyilván kiegészítő tények. Például a tiszavasvári különballagás ügye, amikor az ottani roma gyerekeknek nem volt szabad a nem romákkal együtt ballagni, s amiért a magyar törvények nevében el is marasztalták az iskolát.

És egyáltalán: ki számít romának? Erről például a közbeszédben alig van diskurzus.

A társadalomtudományban van vita ezekről a kérdésekről, de annak a respektusa napjainkban példátlanul alacsony. A tudóst, az elemzőt a mai közgondolkodás a nagykörúton belüli könnyen élő, elefántcsonttoronyból nyilatkozgató, haszontalan lénynek tartja. Ezért lenne szükség rá, hogy a független értelmiségiek a közemberek közé menjenek, s vitákat moderáljanak. Magas színvonalon és közérthetően.

Van olyan civil szervezet - nem írom le a nevét, túl olcsó reklám lenne -, mely nem indít próbapereket a romák ellen gyalázatosan uszító lapok ellen, és nem szervez tiltakozó akciót sem, viszont meghívja az ország összes újságíróját tavasszal induló tréningjére, mely segít a toleranciát erősítő közbeszéd megerősítésében, a különböző társadalmi problémák sztereotípiáktól mentes kommunikációjában.

És ugyanez a civil szervezet kezdeményezi egy olyan kommunikációs csatorna megnyitását, mely pártoktól és pártokhoz tartozó véleményformálóktól független, s a legkülönbözőbb társadalmi nyavalyáink megbeszélésének helyévé válhat. Olyan hellyé, ahol a moderálás egyetlen szempontja az érvek érvényesülése, s ahol a tárgyilagos és szakmailag megalapozott érvek akkor is megállják a helyüket, ha azokat történetesen előző nap az egyik kormánypárti használta, és akkor is, ha valamelyik jobboldalinak mondott közéleti személyiség.