Az idei ARC óriásplakátkiállítás megnyitóján performanceszal tüntetett a közöny ellen, a Megasztárdöntőben zsűritagként elragadtatásában az asztalon táncolt. Novák Péterről mégsem emiatt hihető el, hogy ha létezne közönymentes övezet, ott élne. Erről szólnak a Kimnowaklemezek, a dalok, amelyeket ír, a színházi produkciók, amelyekben dolgozik, a Strucc esélyegyenlőségi műsor, és kicsit a Megasztár tehetségkutató verseny is.

 – Hogy mi vagyok, zeneszerző, producer, énekes, színész vagy műsorvezető – gondolkodik el a közel kétméteres termetű Novák Péter, mialatt próbál elhelyezkedni a kávéház apró asztalánál. – Hát, sosem ébredek azzal, hogy hú, ma kortárs előadóművész leszek. Engem az ösztöneim visznek előre – fog bele a beszélgetésbe, miután kávét rendel. – Ezt a fajta munkát nem tanítják, nem tanítható, még magam sem tudom definiálni. Elég izgalmas, és elég rögös, jobbrabalra sodródó életpálya ez. Magam vágom a saját utamat a machetémmel, ezért aztán kellenek megerősítő emberek, és nagyon jó érzéssel tölt el, hogy ilyenek vannak mindig. Szerencse, hogy olyanok voltak a mestereim, olyan könyveket olvastam, olyan filmeket néztem meg, amelyekből megismerhettem, milyen az igazi egyéniség. Embernek lenni közösségi műfaj. Az egyéni ambíciók olyan előretörése, amit mostanság tapasztalunk, nem túl szimpatikus. A mai ostoba, harácsoló és rendkívül figyelmetlen társadalom. Akinek van rá ereje, és megteheti, annak az a dolga, hogy erre ráirányítsa a figyelmet, s ehhez a kultúra a legjobb közeg. Az érzéseket, érzelmeket lehet közvetíteni, és el lehet helyezni – gondolkodik a legalkalmasabb szón – mentális bombákat, és várni, hogy felrobbanjanak. Exhibicionizmus nélkül belefogni sem érdemes ebbe a munkába. Büszke vagyok az eredményeimre, és magamban csak nevetek, hogy még fizetnek is érte. Mert akármennyire is fájdalmas, akármennyire is bele lehet dögleni, azért ez a munka inkább ajándék.

Nem túl könnyű színpadi embernek lenni, mert iszonyatos magasságokat és borzalmas, feneketlen mélységeket lehet megjárni. Néha rettenetesen tehetségtelennek érzem magam, de ilyenkor mindig eszembe jut: mi van azokkal, akiknek reggel hatra a szövőgyárba kell bemenni, és lenyomni mindennap a nyolc órát? Az kemény. És ilyenkor visszazökkenek.

Novák Péter két éve vezeti a hetente jelentkező Strucc esélyegyenlőségi magazint. Nagy kérdés, miért éjfél után sugározzák az egyetlen, kereskedelmi csatornán látható közszolgálati sorozatot, de azt mondja, nem az ő dolga ezzel foglalkozni, ha hajnali négykor adnák le, akkor is kutya kötelessége lenne részt venni a munkában.

– Ami örömmel tölt el, hogy a késői sugárzási időpont ellenére fokozatosan eljut a műsor gimnazistákhoz, egyetemistákhoz, akik valamelyest hatással vannak a környezetükre. A tinédzserek körében divat más társadalmi osztályokból vagy más nációkból választani barátot, ismerőst – állítja. – Azt látom magam körül, hogy most nem ciki, inkább sikk, ha egy tinédzserkorúnak roma, esetleg homoszexuális haverja van, vagy a kerekes székes barátjával megy kirándulni. Ez örömmel tölt el, és reménykedéssel. Lehet, hogy még egykét generáció ebben a tébolyult keletközépeurópai hülyeségben fog tobzódni, de úgy tűnik, hogy jönnek a srácok, és kezdenek kitisztulni az elmék – mondja, aztán elneveti magát: nem azt akarom mondani, hogy a Strucc ezért annyi mindent tett, de lett egy fórum, egy találkozási pont, és ez fontos. Nem hiszem, hogy huszonöt percben meg lehetne váltani a világot. Adásonként három téma van, ebben a három témában megpróbálok rámutatni egy problémára, hogy a nézők képet kapjanak róla, és tudjanak az elért eredményekről. Az én alapkoncepcióm csak annyi volt, hogy mozduljunk ki ebből a hagyományos televíziós közegből, ne kelljen baromi komolynak lenni, sőt, egyáltalán ne kelljen komolynak lenni, hogyha esélyegyenlőségről vagy környezetvédelemről van szó, hanem lehessen a műsor szórakoztató, rengeteg öniróniával, és ha úgy adódik, lehessen lírai vagy elgondolkodtató.

Novák Péter sok mindennel foglalkozik, de a színházat szereti a legjobban. Koreográfus szülei révén korán megismerkedett a színpad világával, kilencéves korában már szerepelt színdarabban. Ma már nem az izgatja, hogy színpadon legyen, hanem, hogy összerakjon valamit, érvényre juttasson egy gondolatot. Azt mondja, csak nagy energiával tud dolgozni, a szekér menjen kétszázzal, vagy ne menjen semennyivel. Presser Gáborral jövőre új színházi bemutatóra készülnek, más színházi feladatot nem vállalt ebben az évadban, ugyanis erre a munkára rámegy az egész éve. Mellette Megatánc címmel folytatódik a Megasorozat, amellyel a műsorkészítők most tehetséges táncosok útját kívánják kikövezni. – Kicsiben az ilyen műsor is a közöny ellen van, ugyanúgy, mint a Megasztár – mondja. – Amikor felkértek a harmadik szériába, igyekeztem a korábban megismert, színvonalas zenei skálát még jobban kitágítani, és izgalmas szélsőségeket bemutatni ebben a műfajban, mert van soksok jó zene, attól függetlenül, hogy játszáke a kereskedelmi rádiók és benne vane a köztudatban. Megpróbáltam elhitetni: attól, hogy egy előadó nem világsztár, de még csak nem is ismert, még megmozgathat érzelmi húrokat.

Szedelődzködünk. Hiányolom, miért nincs rajta a tévéből megszokott sapka. – Sapka nélkül nem ismernek föl. A legtöbb embernek, ha rám néz, nem jut eszébe, hogy ki vagyok: a szomszéd, aki elköltözött, vagy a sapkás bolond a tévéből. A sapka is egy szerep.