A szeptember 9-i Hétvége mellékletben Csányi Vilmos egy régi, még a rendszerváltozás előtti történettel rendkívül meggyőzően bizonyítja, hogy Miért élünk adósságból? Cikke adta az apropót, hogy leírjam - ugyancsak személyes élményeken alapuló - történeteimet, illusztrálandó, hogy az egészségügy miért olyan, amilyen.

Jó néhány évvel ezelőtt, egy pénteki napon kellett felvételre jelentkeznem egyik közkórházunkba. A felvétel annak rendje és módja szerint megtörtént: megmondták, melyik szobában, melyik ágyon fogok feküdni - hétfőtől. Hétfőig - minthogy a hétvégén úgysem folynak vizsgálatok - nyugodtan hazamehetek. A döntés igen örvendetes volt és lényegében logikus lépésnek tűnt. Csak akkor kezdtem el morfondírozni a dolgon, amikor azt hallom, hogy a nekem kiutalt ágy eddigi "gazdáját" a következő szavakkal bocsátják útjára: már most nyugodtan hazamehet, jöjjön vissza hétfőn a zárójelentésért. A hétvégén tehát, azon a bizonyos ágyon, amelyen nem feküdt senki, papír és elszámolás szerint ketten is feküdtek. Egy másik alkalommal egy másik kórház szemészetén feküdtem. Egyik szobatársamnak a szemével volt ugyan baja, de megbetegedésének alapját egy érprobléma okozta. Minden áldott reggel egy mentőautó vitte át az érsebészetre Pestről Budára, ahol alapbetegségét kezelték. Délután hozták vissza a legnagyobb csúcsforgalomban. Szegény embert még az ág is húzta: mire sikerült elérnie, hogy megkapja a félretett ebédjét, már rég vacsoraidő volt. Egy mentőautó reggel meg délután, Pestről Budára oda-vissza, nem kevés benzint fogyaszt. Ennyit lehetett volna megtakarítani, meg a kocsi amortizációját, és persze a sofőr és az ápoló feleslegesen eltöltött idejét, ha betegtársamat eleve az érsebészetre fektetik be, hiszen a szemészeten semmiféle kezelésben nem részesült.

Hogy miért nem tették? Nem értem. Illetve értem, csak elfogadni nem tudom.

Sevcsik István

Budapest