A szervezett méltóság, a szervezett ellen-méltóság és a szervezett méltatlanság lepte el tegnap Budapest utcáit és tereit. A fehér rózsák elhelyezése délelőtt még szép volt. Aztán jöttek a nép nélküli ünnepségek, majd az ünnepség nélküli nép. S mindez megkapta lágy keretét a minden magaszt nélküli utcai harcokkal. Ha lefejtjük az eseményekről október 23. bizonytalan fátylát, nem látunk mást, csak a politikai küzdelem csupasz valóságát, a legitimációs buzgalmakat, a lelkekért folytatott háborút. Rendben van egyébként, mindig, mindenhol ez történik, a stílus azonban maga az ország, s maga a nép.

Nyeljük le ezt is, s nézzük, hová jutott akkor a küzdelem. Gyurcsány Ferenc fizikailag beszorult az ünnepségekbe, a dolgok természete szerint. Kiegyensúlyozottabb időkben nem olyan rossz passz ez, komoly legitimáló erő lehet, ha az embert elnökök, miniszterelnökök veszik körül, sőt, királyok, hercegek, grófok. Most azonban az utca más részei vitték el a show-t, akár szokatlan látványelemeit, akár politikai kezdeményezéseit tekintve. Azért tankkal graszszálni a Károly körúton nem éppen hétköznapi innováció, miközben néhány száz méterre onnan éppen Orbán Viktor kezdeményez egy sor kérdésben ügydöntő népszavazást. Persze, nem kell a két eseményt összemosni. Akik a Deák téren, a Nyugati térnél vagy az Arany János utcánál háborúztak a rendőrökkel, nyilván jó okkal nem mentek az Astoriához. Legfeljebb beérett a hidegen pontos, harcászati szempontokat is mérlegelő helyszínválasztás gyümölcse.

A politikai ringben közben mindkét bokszoló biztosította a bírót, hogy tudja folytatni a küzdelmet. A pontozásban többé-kevésbé egyenlően állnak, hol az egyiknek van kis előnye, hol a másiknak. Azért nem tartunk ugyanott, ahol az elején, hiszen a hetedik menet után sok helyen fáj, igaz, az adrenalin a csúcson. S hogy mi lesz ebből, az mintha se a ringben, se a nézőtéren nem vetődne fel. El lehet vitatkozni hétszámra, hogy ki az oka a mai nyomorúságnak, csak olyan jól sikerült eddig a szellemi háború, hogy ennél terméketlenebb kérdés nincs a mai politikai piacon. A jelek szerint senki sem unja, s - bizonyos fokig érthetően - senki sem enged. S mivel alig van közöttünk család, amelyet - hála minden oldali politikai elitünknek - valamilyen formában ne tartana fogva az állam, nem tudjuk függetleníteni magunkat, maradunk a végletes megosztottságban. Nem feltétlenül lenne az érdekünk, de maradunk.

Az utolsó hír, amikor a cikket befejeztem, az volt, hogy valaki a Felvonulási téren bekiabált Kosáry Domokosnak, hogy: "Fater, miért vagy velük?" Mit tudunk a világról, amikor ilyeneket üvöltözünk?