Nincs jogotok sírni!
Mikor azt mondta nagyinak, hogy "az opera abrakja" nehéz nekem - na, ez is! -, fogtam a kabátom, hogy mégiscsak megyek. Útközben aztán dühöngtem, hogy megint az van, amit ő akar. Visz magával, hogy élezhesse rajtam a nyelvét.
A színpadon Leonora nem tudta felvenni az apácafátylat: holtnak hitt szerelme élt, ráadásul felgyulladtak a nézőtéri lámpák, és három izgatott civil szaladt be jobbról egy nemzetiszínű zászlóval. Ment lefele a vasfüggöny, és az egyikőjük előrelépett:
- Amíg maguk itt szórakoznak, kint ölik a magyarokat!
- Kitört a forradalom! - kiabálta a "zászlós".
Végül a zenekar rákezdett a Himnuszra. Nagymama húzta vissza a kezünket, én vele együtt ülve maradtam, Petra juszt is felállt.
Pedig nagyi volt a mi megmentőnk. '47-ben ő talált meg kettőnket Sztehlo Gábor "vöröskeresztes hadiárvaházában", a Bérc utcában. Lakyéknál játszottunk, amikor anyuékat elvitték. Laky bácsi leszedte rólunk a sárga csillagot, és elvitt bennünket a villába, ám ő a bombázások alatt meghalt. Apu, anyu nem jött
vissza, ezért a háború után is a Bérc utcában maradtunk.
Petra már akkor is... Mikor egy talán tüdőbeteg házaspár két gyermekét behozták, sírni kezdtek. Ötéves húgom eléjük állt:
- Nincs jogotok sírni, mert nektek van apukátok meg anyukátok!
Nekem is hiányoztak a szüleink, mégiscsak álltam, mint a kuka.
Nagymama csak 1945 végén került haza Mauthausenből, és még egy évig kórházban volt itthon is. '47-ben aztán megírta anyánknak Svájcba, hogy élünk; Makkos Petra és Makkos István néven. Ezért nem talált a Vöröskereszt. Siessen, árva gyerekei nagyon várják! Aztán nyáron a húgom a csepeli strandon nézegetett egy snájdig újságolvasó férfit, végül félrehúzta az újságját, és azt mondta neki:
- Petra vagyok. Nekem már van anyukám - így, egyes számban! -, nem akarsz az apukám lenni?
Három hónap múlva volt az esküvő...
Hát ilyen volt Petra, aki nagyi ellenére végigállta a Himnuszt.
"Megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt!"
Mikor ez az önfejű csitri lehuppant, a nagyi megszólalt:
- Gyerünk haza! Ahol a magyarokat emlegetik, ott zsidókat szokás ölni!
Másokkal együtt elmentünk mi is, pedig folytatódott az előadás, és Petra természetesen maradni akart. Miközben nagyival vitatkoztak, én inkább arról szerettem volna beszélni, hogy a magyar és a zsidó, az kettő? Nálunk otthon ez sosem volt téma.
A villamos már nem járt a Körúton sem.
Hiába hősködtem, hogy én már 16 éves nagyfiú vagyok, a nagyi a csepeli HÉV-ig kísért bennünket, pedig Petra érezte, mennyire remeg a keze. A Rákóczi térnél lehetett hallani a Bródy Sándor utca felől a lövéseket.
- Nagyi, ölik a zsidókat? - kérdezte helyettem Petra, mert bátrabb is volt nálam.
- Talán csak nem - válaszolta a sietségtől lihegő, fájós lábú, nagy testű nagymamánk. Mikor pár nap múlva meghallottam, hogy a rádió hangtárában dolgozó Júlia nénénk a rádió ostrománál veszett, azt hittem, mégiscsak a zsidók vannak soron. Az volt a meggyőződésem, hogy a mi családunkban erre nem lehet rákérdezni. Petra persze megtette, és felnőtt választ kapott.
Harmadnap apát a csepeli Rákosi Mátyás Művekből pár hőbörgő elzavarta, emiatt is húzódtunk be - vagy menekültünk? - a halott Júlia néni Galamb utcai lakásába, a belvárosba. Ki sem pakoltuk a magunkkal hozott kétbőröndnyi holmit, apa máris fordult vissza Csepelre. A kedvence, Petra mindenáron vele akart menni, de az istennek sem engedte. Ilyen még nem volt. Most, ötven évvel később árulta el a húgom, hogy ő is csak '57 áprilisában tudta meg, miért sietett apa olyan titokzatosan vissza. 1957-ben volt a MUK!-jelszó, hogy "Márciusban újra kezdjük!", mármint a forradalmat. Felteszem, a szüleink emiatt döntötték el csak áprilisban, hogy végleg átköltöznek a Galamb utcába. Én akkor már majdnem fél éve Svájcban éltem, és hiába jártam haza, mióta tehettem, Petra csak most mondta el, hogy a belvárosba költözés előtt apa megkérte, menjen ki vele Csepelre. Ott levitte a pincébe és megeskette: soha senkinek nem beszél arról, amit ott lát. A fahasábokat kellett a másik oldalra átrakni. Apa olyan izgatott volt, hogy Petra arra gondolt, kincset vagy valami kémdolgokat rejteget. Helyettük Marx-, Lenin-, Sztálin-, Rákosi-kötetek kerültek elő. Miközben rakták őket három ládába, Petra szüntelen kereste apa tekintetét, de ő egyszer sem nézett a lánya szemébe...
"Apa kedvence" sírva idézte fel ezt az egészet, hozzátéve a "Szocialista Hazáért Érdemrend" kitüntetést, amit egy osztálytársa umbuldált ki neki 1968-ban... Rá kellett döbbennem, mennyire félreismertem a húgomat.
No, de előre szaladtam. 1956. október végén akkora volt a lövöldözés, hogy a Galamb utcai ház lakói levonultak a kazánházba, a szénkupac mellé. Délután beszólt Keve bácsi, a megtermett házmester:
- Bakos urat keresik!
Apám, az "úr" zavartan felállt és elindult kifelé, én meg utána. Keve bácsi kinyitotta a kaput, és máris tülekedtek volna befelé a fiatal "forradalmárok".
- Azt hitted, nem találunk meg! Azt hitted? - kiabálta a "vezér", és megragadta apám kabátját. Keve bácsi ráütött a kezére, és úgy pofon vágta, hogy kitántorodott az utcára. Rögvest visszazárta a kaput, és a hátával meg is támasztotta.
- Ez a csibész hónapokon át lopott Csepelen. Feljelentettem, és lecsukták - magyarázta apa riadtan Keve bácsinak.
November közepén a "két férfi" ment kenyérért. A liftajtóban találkoztunk dr. újvárosi Reményi Gábor ügyvéd úrral. Őt "ismertük", mert bő hete a pincében sem fogadta apa köszönését. Most ő mondta, jó napot, és a kezét nyújtva bemutatkozott:
- Dr. Reményi Gábor.
- Bakos Lajos.
- Én vagyok az idősebb, kedves szomszéd: szervusz! - rázta tovább apám kezét az előneves úr, és apa, ahelyett, hogy fancsali képet vágott volna, örvendezett. Ebből aztán barát-ság lett...
November végéig nem volt suli. Bár a házból csak felnőtt kíséretében mozdulhattunk ki, a házbeli gyerekek mindig találtak játszanivalót. Este a felnőttek kanasztáztak, ultiztak. Egyik este nagy volt a suskus a nagybátyámékkal és a két nagymamával. Egyszer csak megszólalt a telefon. Nagyi vette fel, hallgatott, hallgatott, aztán azt mondta apámnak:
- Beszélj velük, azt mondják, hogy a konnektor jó, a hajszárító működik.
Judit néniék voltak Bécsből. Anyuék vitázni kezdtek, hogy induljunk-e utánuk, és mikor. Apa édesanyja, Mamika hajtogatta, hogy Amerikában jó helyünk lesz, 1936 óta ott élő rokonaink biztos segítenek. Nagyi viszont sóhajtozott, hogy soha többé nem látja az unokáit. Végül anyu ránk szólt:
- Pakoljatok!
Én ugrottam, Petra csak ült, és amikor megkérdezték, mi lesz már, közölte:
- Én nem megyek sehová!
Apu mosolygott, és homlokon csókolta Petrát.
Éjfél után anyám Bernben élő unokahúgának egy borítékjával a zsebemben kiszöktem a lakásból, és a Mester utcából reggel hatkor teherautóval nekivágtunk az útnak Bécs felé!
Hajtott a 16 évem, de a "kedvenc" Petra is. Ez a fruska önállóbb volt nálam, mindent maga intézett. November végén egyedül járta végig a belvárosi gimnáziumokat, és a kérdésre, hogy miért akar év közben iskolát váltani, a kis lüke mindig az igazat mondta:
- Ideiglenesen átköltöztünk ide a Galamb utcába, a nagynéném lakásába, mert őt megölték az ellenforradalmárok, meg azért is, mert apát elzavarták Csepelről.
Két iskolában elmismásolták a feleletet, az Eötvös Gimnázium igazgatója válaszra sem méltatta:
- Állj csak fel, kislányom! Menj csak el az ajtóig, és kívülről fogd meg a kilincset...
Mikor Petra bejelentette otthon, hogy szakközépbe megy, és ápolónő lesz, sármos apánk bevetette magát a Kossuth Zsuzsa Gimnázium igazgatónőjénél:
- Imádott egy szem gyermekem - engem már leírt! -, a színkitűnő Bakos Petra...
- Kedves uram, várjuk meg a januárt - mondta az igazgatónő. - Ha disszidál valaki, és lesz üres hely, persze hogy szívesen fogadjuk ezt a kiváló gyermeket!
Aztán januárban telefonált:
- Kedves Bakos elvtárs - hm! -, természetesen jöhet Petrácska!
Mondtam már, hogy hazajártam Bernből. A történetek egy részét, főképp a részleteket, amiket elmondtam, csak most ismertem meg. Úgy éltem le hatvanhat évet, hogy nemigen kedveltem a testvéremet. Persze amikor anyu telefonált, azonnal jöttem. Az utolsó kemoterápiájára én vittem el a húgomat, és utána következett a mi gyónóestünk. Ettől fordult fel fenekestül a világ. Egy életet késtem Petra megismerésével. Mikor egy hét múlva epilepsziás rohamban összeesett, én kaptam el. Az agyát ekkor már szétette a rák, mégsem lehet véletlen, hogy ujjait az én kezemről kellett lefejteni.
Rá emlékezve mondtam el mindezt.
