2006 őszének eseményei azonban felülírják a várakozásokat és a reményeket. Ha valamiről, hát 1956-ról esett a legkevesebb szó az elmúlt hetekben. Meguntuk volna? De hiszen az 50. évforduló párját ritkító esemény! Mondhatnánk, hogy a 47. vagy a 49. kevéssé volt fontos, de az 50. kiemelkedő. És mégis. Azt láthattuk az elmúlt hetekben, hogy a közélet szinte alig hangolódott rá a témára. 1956 megünneplését elsodorták a mindannyiunk számára ismert események.

Törvényszerű-e az, ami hetek óta történik?

Az elmúlt másfél évtizedben sokszor feszültünk neki annak a kérdésnek, hogy vajon miért nem sikerül közelíteni az egyes politikai riválisok '56-tal kapcsolatos álláspontját. Nagyjából kialakult október 23-a megszokott dramaturgiája: a hivatalos központi ünnepség mellett az ellenzék saját ünnepet celebrál. Az is a dramaturgia része volt, hogy szocialista kormányok esetén az ötvenhatos mártírok temetői sírjánál megjelenő miniszterelnököket az ellentüntetők nemigen engedik beszélni.

Nem volt igazán szerethető ez a dramaturgia, mert a - sokak által elfogadhatatlan, számomra vizsgálat tárgyát képező - kettéosztottságról szólt. S gondolom, nem volt szerethető ez a dramaturgia annak a pártnak (az MSZP-nek) sem, amely talán a leginkább érintett (méghozzá negatívan) 1956 ügyében. Borzasztó nehéz ezzel az örökséggel mit kezdeni, még akkor is, ha persze mindenki tudja, hogy az MSZP nem az 1956. november 4-e utáni MSZMP. De mégis. Az MSZP az elmúlt 16 évben nehezen, gyötrődve, szemlesütve beszélt - már amikor beszélt - az ötven évvel ezelőtti forradalomról. Jobbára azonban átengedte a téma taglalását politikai ellenfeleinek.

De még ez a meglehetősen kiismerhető dramaturgia is megszokottá vált, és - azt kell mondanom - a mostani állapotokhoz képest némi biztonságérzetet adott. 2006-ra a biztonságérzet elillant, és azt kell megkérdeznünk, hogy vajon véletlenül történt-e mindaz, ami történt. Vajon ha 2006-ban nem a forradalom 50. évfordulóját ünnepelnénk, bekövetkeztek volna-e az elmúlt hetekben azok az események, amelyek bekövetkeztek?

A válaszhoz el kell szakadnunk az utóbbi hetek uralkodó közéleti narratívájától. Ez a narratíva - nem tudatosan bár, de - mellőzte, hogy az eseményeket október 23-a optikája felől is értelmezze. E narratívának az őszödi beszéd állott a középpontjában, és mindent e beszédből vezetett le. Haloványan megjelent ugyan a megszorításnarratíva is, de messze nem olyan dinamikával, mint a hazugságnarratíva. A két közbeszédi megközelítés pedig oda konkludált, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnököt eget verő hazugságon érték, aki mindezt nem bevallotta, hanem rajtakapták. A hazugság - megspékelődve a kormány egyébként is tervezett megszorító intézkedéseivel - morális válsághoz vezetett, és e két tényező együtt elemi indulatokat szabadított fel a társadalom nem csekély részében. Valami ilyesmire utalt a köztársasági elnök is, amikor egyik beszédében "megértően" nyilatkozott a tüntetésekben részt vevő állampolgárokról (indulataikkal együtt).

De az önleleplező beszéd, illetve a kormány bejelentett intézkedései vezethettek volna-e önmagukban a mostanihoz hasonló, átfogó megmozdulásokhoz? Elegendő indokot jelentett-e Gyurcsány Ferenc zártkörű beszédének nyilvánvalóan tudatos kiszivárogtatása az elementárisnak tűnő népharag megnyilatkozásához?

A válaszom az, hogy nem, nem jelent elegendő indokot. Bármekkora jelentősége is van a politikában a morálnak (nagyon nagy), valamint az igazságnak (úgyszintén óriási), az elemi felháborodáshoz még valami kellett. Kontextus. Mítosz. A mostani események - legalábbis a jobboldali köztudatban - 1956-hoz való kontextusukban nyerik el mozgósító energiájukat.

Az 50. évforduló pedig eléggé monumentális ahhoz, hogy a miniszterelnöki hazugsághoz, a morális válság és a hazugság téziséhez adekvát hátteret ("akkor is így kezdődött") varázsoljon. A mostani dramaturgia szinte középponti része, hogy a miniszterelnöki hazugság éppen 1956 ötvenedik évfordulója évében lepleződött le. Tavaly, tavalyelőtt is készülhettek ilyen horderejű felvételek. Csak akkor a háttér hiányzott. A Fidesznek önálló kezdeményezésre volt szüksége, és ehhez a kezdeményezéshez tökéletes hátteret ad 1956 ötvenedik évfordulója. Miért? Azért, mert szinte minden "együtt van" ahhoz, hogy a Fidesz megkísérelhesse bebizonyítani saját álláspontja igazságát, magasabbrendűségét ellenfeléhez képest. Van egy morálisan valóban meglehetősen aggályos miniszterelnöki beszéd. Van egy felvilágosodott reformretorika, amely azonban nem kíván engedni jottányit sem. Nincs miniszterelnöki bocsánatkérés. Ami van, az nem nevezhető bocsánatkérésnek, hiszen a kormányfő egyáltalán nem kért elnézést a morálisan aggályos kijelentések miatt. Ami miatt elnézést kért, az ellenzék számára lényegtelen. És van - s ez a lényeg - egy társadalmi szituáció, amelyben az emberek kinyilvánítják akaratukat. Bele akarnak szólni a folyamatok menetébe. Ők akarnak döntőbíróvá válni. Természetesen - s ezt fontos hangsúlyoznom - nem azzal, hogy forradalmat robbantanak ki, hanem azzal, hogy nyomatékot adjanak akaratuknak. Voltaképp az 50. évfordulós év utóbbi hetei ennek a társadalmi akaratnak a "felkarolásáról", másképpen: a Fidesz demokráciafelfogásáról szólnak. Ezt érdemes megértenünk, mert ezzel az egész '56-os problémakör velejéig jutunk.

Az '56-os örökség: képviseleti és/vagy közvetlen demokrácia

A magyar '56 értelmezései előtt hallgassuk meg, mit mond Francois Furet, a nagy francia történész a francia forradalommal kapcsolatban.: "A francia forradalomnak megvan a maga királypárti története, liberális története, jakobinus története, anarchista vagy libertárius történetei, ez a lista nem kizárólagos... Mindezen történeteknek pedig, amelyek kétszáz éve hadakoznak és tépik egymást, van egy közös vonásuk: valamennyien az identitás történetei". Majd másutt: "Különben is eljön a nap, amikor a társadalmi nézeteltéréseinket tápláló politikai hiedelmeink ugyanolyan meglepőnek tűnnek majd az emberek számára, mint a XV-XVII. századi vallási konfliktusokból származó erőszak a mi számunkra".

Furet fontos dolgokra tapint rá. Először is vannak dolgok, amelyeknek "megoldásához" kétszáz év sem feltétlen elég. Az 1956-os magyar forradalom óta "még csak" ötven év telt el. Ennyi idő alatt talán nem is lehet feloldani az ellentéteket, elsimítani a nézeteltéréseket. 1848-49 után is évtizedeknek kellett eltelniük, amíg a március 15-i magyar forradalom ünnepelhetővé, ha nem is mindenki számára konszenzusszerűen elfogadhatóvá vált. A társadalmi ünnep és az állami hivatalos felfogás messze nem esett egybe a kiegyezés után sem. S gondoljunk bele: annak a korszaknak egy olyan emberrel kellett együtt élnie, aki személy szerint is óriási felelősséget viselt a magyar szabadságharc eltiprásáért! Micsoda irtóztató történelmi tanulási folyamat ez a magyar társadalom és Ferenc József számára egyaránt!

De Furet azt is mondja, hogy egyszer majd "eljön a nap", amikor képesek leszünk mai hiedelmeinkre másképpen nézni. Persze nem mi, hanem az utódaink. És ebben igaza is van. Természetesen akkor más hiedelmeink lesznek (azok nélkül nincs politika), de talán nem lesznek már közöttük azok a hiedelmek, amelyek ma nem engedik, hogy a politikai riválisok közelebb jussanak egymáshoz. Identitás és változó hiedelmek. Jegyezzük meg...

A Fidesz azért "bízhatta rá" magát az őszödi beszéd nyomán kirobbanó belpolitikai válságra, mert felfogásában az előállott helyzet elsősorban a népakaratról szól. Amikor Furet arról ír, hogy identitások vannak mindegyik fent említett interpretáció mögött, akkor ezzel mintha megvilágítaná a magyar helyzet deformáltságát: itt nincsenek tolerált, elfogadott, megemésztett identitások. Demokratikus identitások. S ez nagy baj, mondhatni: ez a mai helyzet talán legnagyobb problémája.

Mert észre kellene venni, hogy a népakaratra való hivatkozás nem populizmus és különösen nem szélsőségesség. Márpedig az elmúlt évtized egyik legnagyobb és leginkább kibeszéletlen toposza az úgynevezett nép vagy társadalom szerepe a demokráciában. E tekintetben részrehajlás nélkül megállapíthatjuk, hogy 1956 öröksége egyértelmű, hiszen a társadalom akaratnyilvánítását emeli piedesztálra, és ezt a hagyományt az 1980-as évek ellenzéki mozgalma is továbbviszi, amikor '56-ból - sok egyéb mellett - az önkormányzat, önigazgatás gondolatát tartja az egyik legfontosabbnak.

De persze azt is látnunk kell, hogy a mai vita gyökere is a rendszerváltás időszakára nyúlik vissza. Hiszen míg a 80-as évek demokratikus ellenzéke nem csupán az önkormányzatiságot, hanem a képviseleti demokráciát is fontos hagyománynak tekinti, addig a Fidesz mai politikájában valóban inkább csak a népakarat egyértelmű kinyilvánítása szerepel, és kevéssé a képviselet. Ha lenne terem, bővebben is kifejteném, hogy 1956-ot már eddig is azért nem ünnepelték együtt, ma pedig különösen nem ünneplik együtt a felek, mert a demokrácia értelmezésének monopóliumáról van szó. A baloldal gyenge az utcán, ezért irtózik tőle. A jobboldal képes tömegeket megmozgatni, és olykor hajlamos kevéssé fontosnak tekinteni a parlamentet. Távolról sem arról van szó, hogy demokraták és antidemokraták állnának itt egymással szemben, hanem - annak rendje és módja szerint - olyan demokraták, akik nagyon különbözőképp ítélik meg a demokrácia mibenlétét, miközben persze - ugyancsak annak rendje és módja szerint - ellenfeleik felfogását rossznak, sőt olykor bűnösnek tekintik. Magukat meg monopolhelyzetbe kívánják juttatni.

Felelősség: nem egyforma mértékben

Nem lenne ezzel semmi baj, ha eljutnánk odáig, hogy végre 1956 értelmezéseiről beszélünk. És hogy bizony: pluralizmus van! Ezt akartuk, ezt szerettük volna! Egy valóságos plurális demokráciáig azonban eddig, sajnos, nem sikerült eljutnunk. Azt már pontosan tudjuk, hogy mikor, melyik háztetőről, kik és milyen fegyverrel lőttek, tudjuk a történések kronológiáját és ezernyi nemzetközi összefüggését, tudjuk Kádárék felelősségét. Nagyon sok mindent tudunk, de szinte teljesen érzéketlenek vagyunk arra, hogy az akkori folyamatokat ténylegesen összekössük a mával, és - interpretáljunk. Illetve, hogy a mában érzékeljük a régi célokat és folyamatokat.

A mai folyamatoknak ugyanis nem az a lényegük, hogy (mint a baloldalon mondják) csak néhány tízezer ember van az utcán, és mit nekünk ez a szám a tízmillióhoz képest. Valóban: a tízmilliónál jóval kevesebb néhány tízezer, de akár néhány százezer is. De számmisztikával ez a kérdés nem válaszolható meg. Magyarországon ugyanis politikai identitások kialakulási folyamata zajlik, csak borzasztó erős fékekkel. A baloldal mindent megtesz, hogy lehetetlenítse a jobboldal demokratikus (a népre erősebben támaszkodó) identitásának kifejlődését, de a jobboldal se rest, ők meg a baloldal minden törekvését (a baloldal megújulását vagy a képviseleti típusú kormányzást) igyekeznek opponálni és nem demokratikusnak beállítani.

Mindketten tévednek, persze ahogyan Bibó mondaná: nem egyforma mértékben. De hogy tévednek, abban nincs kétségem. És talán ezért is van a szintén Bibótól unalomig idézett kölcsönös félelem.

Az a helyzet, kérem, hogy Önök kölcsönösen nem engedik egymás demokratikus identitásának megerősödését, sőt kialakulását sem. Majd pedig megbabonázva állnak, hogy táboraik és szavazóik félnek egymástól. Ez a mostani napok nagy-nagy tanulsága, vagy ha tetszik: hordaléka.