Forró október, hideg világ
Október 23-a és a következő egyszerre tragikus és felemelő napok világpolitikai hátterével foglalkozva ez az egyetlen megállapítás, amit nem kell módosítanunk. Eddig általában a "szuezi párhuzam" volt előtérben. Az a nézet, hogy a magyar forradalommal szinte párhuzamosan húzódó szuezi háború foglalkoztatta a vezető nagyhatalmak figyelmét, és ez döntötte el a forradalom sorsát. Holott valójában a szuezi háború a térség két klasszikus gyarmatosító hatalma, Nagy-Britannia és Franciaország, valamint az állami lét fennmaradásáért küzdő Izrael közös kalandja volt, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió - persze gyökeresen eltérő okokból és eltérő hátsó gondolatokkal - egyaránt elleneztek.
Az ideiglenes Moszkva-Washington érdekszövetség nyilván hozzájárult ahhoz, hogy egy hónappal a lengyel munkások poznani felkelése után az Amerikai Nemzetbiztonsági Tanács már 1956. júliusi, 5608. számú titkos határozatban megállapította, hogy "rövid távon nincs esély a csatlós államok függetlenségének helyreállítására". Azután október 26-án Eisenhower elnök (egyébként kevesebb mint két héttel a számára döntő elnökválasztás előtt) arra intette a vezérkari főnököt, hogy a magyarországi válságban "a legnagyobb körültekintéssel és figyelemmel" járjanak el. Másnap, 27-én Dulles külügyminiszter kijelentette: "Nem tekintjük ezeket a nemzeteket potenciális katonai szövetségeseinknek." Charles Bohlen moszkvai nagykövetet még külön utasították arra, hogy október 29-én "személyesen informálja" a szovjet vezetést erről a fontos amerikai állásfoglalásról.
Magyarán: 72 órával október 23. után minden érdekelt politikai vezetőnek számolnia kellett azzal, hogy az Egyesült Államok a gyakorlatban elfogadta a jaltai egyezmény sztálini értelmezését. Jalta hiába szólt a kelet-európai szabad választásokról - és így értelemszerűen a parlamenti demokráciáról -, Sztálin úgy vélte, hogy "ahol a katonák állnak, ott van a társadalmi rendszerek határa". A New York Times néhány nappal az 50. évforduló előtt részleteket közölt abból a feljegyzésből, amely 1956. november 9-én, öt nappal a forradalmat elpusztító szovjet invázió után lezajlott Eisenhower-Dulles párbeszédről készült. E szerint Eisenhower azt mondta, "kényelmetlenül érzi magát", mert "éveken keresztül tüzeltük a magyarokat, és most, amikor bajban vannak, hátat fordítunk nekik". Dulles nem érezte magát kényelmetlenül, mert a memorandum szerint kurtán csak annyit válaszolt: "Sohasem kedveltük az erőszakos lázongásokat."
Ennyit az Egyesült Államokról.
Ami a szuezi kaland három résztvevőjét illeti, azok - dacolva Moszkva és Washington érezhető rosszallásával - természetesen a támadás időzítésénél figyelembe vették előbb a lengyelországi, majd a magyar októberi eseményeket. A támadás ütemtervét eldöntő értekezletet a franciaországi Sévres városában október 22-ére hívták össze. Abban a hitben, hogy a lengyel krízis lesz az időzítés bázisa. A tanácskozás közben, 23-án a lengyel válság már Gomulka és Hruscsov megállapodásával megoldódott, és a hármak figyelmét ekkor már a magyar forradalmi robbanás kötötte le. Ennek ismeretében döntöttek úgy október 24-én, Sévres utolsó napján, hogy előre hozzák a támadást. Eredetileg az volt a terv, hogy megvárják a november 6-i elnökválasztást, és azután támadnak. A magyar forradalom láttán azonban vállalták az élesebb konfrontációt Washingtonnal, és október 29-ére tették az izraeli hadsereg rohamának kezdetét, a Szuezi-csatorna elleni közvetlen francia támadás időpontjául pedig október 30-át jelölték meg. Tehát: közvetlenül "belenyúltak" az amerikai választási kampány finisébe.
A párhuzam egyértelmű. Mégis, ahogy megnyílnak Moszkvában a dokumentumokat őrző dossziék, egyre világosabb, hogy mindennek csak másodlagos szerepe volt. Az események formálásában első vonalban Moszkva, Varsó, Belgrád és Peking, a második vonalban pedig Románia magatartása játszott szerepet.
Az a döntés, hogy akár fegyveres erővel is meg kell akadályozni a csatlós államok "kitörését" a varsói paktumból, közvetlenül kapcsolódik az 1956. június 28-án kirobbant poznani munkásfelkeléshez. Több mint százezer ember vonult utcára a lengyel városban, és a hadsereg tízezer katonát, gépesített osztagokat és könnyűbombázókat is kénytelen volt bevetni a felkelés letörésére. Aligha véletlen, hogy a szovjet vezérkarral már 1956 júliusában (érdekes módon csaknem egy időben az Amerikai Nemzetbiztonsági Tanács döntésével) kidolgoztattak egy "Hullám" fedőnevű inváziós tervet egy magyar felkelés leverésére.
llyen tervnek nemcsak magyar, hanem lengyel vonatkozásban is léteznie kellett, hiszen október 19-én a szovjet hadoszlopok megindultak Varsó ellen, és csak akkor álltak meg, amikor létrejött a Gomulka-Hruscsov-kompromisszum. Ez azért születhetett meg, mert Gomulkának meggyőződése volt, hogy Lengyelország stratégiai helyzetében "nemzeti érdek" a szovjet megszállás fenntartása. Ez pedig kielégítette Hruscsovot. A kompromisszum végül megszabta Gomulka és a hivatalos Lengyelország magatartását a forradalom folyamán. (Azzal a figyelemre méltó különbséggel, hogy Gomulka, aki kitűnő taktikus volt, mindvégig hangoztatta, hogy Magyarországról ki lehetne vonni a szovjet csapatokat, hiszen 1955-ben Ausztria semleges országgá vált.
Ezeknél a "kishatalmi" manővereknél minőségileg fontosabb volt India hatása a szovjet magatartásra. Mao két küldötte, Liu Sao-csi és Teng Hsziao-ping már október 23-a óta Moszkvában tartózkodott, és küldetésük eredetileg 30-áig tartott volna. (Liu a Moszkvával szemben toleránsabb kínai pártfrakciót képviselte, míg Teng a máig tartó kínai reformkurzus elindítója lett.)
Fél évszázaddal később visszatekintve reálisnak tűnik az a feltételezés, hogy részben az előbb rejtett, majd utóbb kirobbanó szovjet-kínai ellentétek, részben pedig a szovjet és a kínai pártban le nem zárt frakcióharc eredményezte a hivatalos Moszkva drámai magatartás-változásait október 30. és 31. között. (Moszkvában Hruscsov könyökénél még ott ült Malenkov és Molotov, Kínában pedig egyelőre Mao köpenye alatt folytatódott a szovjet modell híveinek és a Teng típusú pragmatikus reformereknek a pozícióharca.
Feltűnő, hogy az első lépést mindig a kínaiak tették meg, Október 28-án Peking szovjetellenes éllel fogalmazott nyilatkozatot adott ki, felsorolva a téves szovjet lépéseket "...az 1948-49-es jugoszláv helyzet kezelésében, napjainkban pedig a lengyel és magyar eseményekben". Október 30-án Moszkva "bűnbánó" nyilatkozattal mintegy válaszolt Pekingnek, megígérvén, hogy ezentúl egyenlőségi alapon tárgyalnak a szovjet befolyási zóna minden országával. Mi több, lehetségesnek vélték a szovjet katonai jelenlét felülvizsgálását az egész régióban.
30-án éjszaka (a Moszkva és Peking közötti ötórás különbség miatt az időpont nem állapítható meg teljes bizonyossággal) Liu és Teng utasítást kaptak, hogy egy nappal hosszabbítsák meg moszkvai missziójukat. Ehhez párosult egy új pekingi nyilatkozat arról, hogy a téves szovjet lépések sorából ki kell hagyni az "és magyar" kifejezést. Moszkva ismét reagált: október 31-én a párt elnökségi ülésén Hruscsov bejelentette: "A szovjet csapatokat nem vonjuk ki Magyarországról, és aktívan fellépünk a rend helyreállítása érdekében".
Így újra elővették a poznani lázadás után készített Hullám eredeti inváziós tervet, amely átdolgozott változatában a "Forgószél" fedőnevet kapta.
A jövő szempontjából ez a kínai akció-szovjet reakció kapcsolat tűnik igazán figyelemre méltónak. Mintha Kína egyszer és mindenkorra Moszkva tudomására akarta volna hozni ma is mind látványosabban megnyilvánuló világhatalmi igényét. Az október 29-i Bohlen-megbízatás és a két nappal későbbi kínai fordulat azt jelentette, hogy Moszkva megkapta a nagyhatalmi jóváhagyást a "Forgószél" végrehajtásához.
Az időzítés azonban még hátravolt. Ebben a viszonylatban eddig az érdeklődés a jugoszláv igen megszerzésének történetére koncentrálódott. Jóformán semmi figyelmet nem kapott, hogy mielőtt Belgrádba ment volna, Hruscsov Breszt városában találkozott Gomulkával, aki formailag fenntartotta "különvéleményét" a magyarországi katonai invázióval kapcsolatban, de a döntést tudomásul vette. (Sőt, november 4-e után a lengyelek is a magyar ügyben összehívandó rendkívüli ENSZ-közgyűlés ellen voksoltak.) Breszt után Hruscsov - oldalán Malenkovval - először Bukarestbe, majd Szófiába utazott. Mindkét fővárosban könnyű dolga volt: a románok még azt is felajánlották, hogy részt vesznek csapataikkal a Magyarország elleni intervencióban, de Hruscsov ezt elhárította. (Utóbb Gheorgiu Dej és társai készsége nyilván szerepet játszott abban, hogy Nagy Imrét és társait Romániába deportálták. A román diplomácia egyébként erre hivatkozva érte el később a szovjet csapatok kivonását az országból, ami utat nyitott Ceaucescu posztsztálinista belső terrorral párosított különutas nemzetközi politikájának.)
Így felfegyverkezve jelent meg november 2-án délután Brioni szigetén Hruscsov és Malenkov. Nem találtak komoly ellenállásra. Tito számára a Varsói Szerződésből való kilépés, sőt a semlegesség meghirdetése is elfogadható lett volna. A november 2-án reggel bejelentett döntés a többpárti koalícióról már elfogadhatatlan volt az egypárti nemzeti kommunista rezsim abszolút ura számára.
Gomulka tehát már november 1-jén, Tito pedig legkésőbb 2-án megtudta, hogy lesz szovjet invázió, és hogy Moszkvában új kormány szerveződik. Nagy Imre és kormánya viszont nem tudott arról, hogy Bresztben Gomulka tudomásul vette a szovjet invázióról szóló döntést. (Jellegzetes epizód: november 2-án a lengyel külügyminisztérium beleegyezett a Nagy Imre-kormány kérésébe, hogy Varsóban tartsák a magyar-szovjet katonai megbeszéléseket).
Ami Titót illeti, Nagy Imre és társai a Brioniban kötött paktum ismerete nélkül fogadták el a Belgrád által felajánlott menedékjogot. A menedék azonban tudatosan épített csapda is volt. November 11-én Hruscsov azt mondta Micsunovicsnak, Tito moszkvai nagykövetének, hogy a Nagy Imre-csoport nem maradhat Magyarországon, és "a románok megígérték, hogy segítenek". A nagykövet jelentése órák múlva Belgrádban volt. Ez megmagyarázza azt a rendkívüli könnyedséget, amellyel Nagy Imrét és társait "elrabolták" (vagy inkább kiadták?) a szovjeteknek, hogy azután romániai száműzetésbe hurcolják őket. Ez a szovjet-kínai viszony hullámzása által befolyásolt, Belgrádot, Varsót és Bukarestet magában foglaló ötszög alkotta a forradalom dicsőségének és bukásának igazi nemzetközi hátterét.
A szuezi akció - eltekintve a kezdeti időpont megválasztásától - valójában nem kötődött sem a régió fejleményeihez, sem a forradalomhoz. Egy nappal a szovjet invázió után brit és francia csapatok még partra szálltak Egyiptomban és elfoglalták Port Szaidot. Másnap Eisenhowert másodszor is elnökké választották, harmadnap a franciák és az angolok tűzszünet kihirdetésére kényszerültek a Szuezi-csatorna térségében, és az ENSZ-közgyűlésben Moszkva és Washington együtt szavazott Szuez ügyében. Közben Budapesten és az országon végigsöpört a huszonharmadika óta gerjesztett Forgószél.
Október forró volt, a világ hideg maradt.
