Később az utcán csoportokba verődtek, ismét a Marseillaise-t énekelték, és még többen voltak, amikor a Kálvin téri nagygyűlésre érkeztek, és miközben az egyetemisták szónoka lelkesítő beszédet tartott, ők feltűnően hangosan olvasták a Népszavát. (Részlet az 1848-as forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulójának megünnepléséről készített rendőrségi jelentésből.)

A Kis Újság másként jelentett: "nagyszerű lelkesedéssel ünnepelte meg a főváros március 15-ének nevezetes évfordulóját. Az utcák és körutak zászló-díszben pompáztak. Nemzeti színek mindenfelé, a hazafiak hangulata is nemzeti színű".

Ugyanerről a Népszava: "A hazaffyas burzsoázia ünnepelt. A nap történetével röviden végezhetünk. Hazug az a tömeg, a mely azt mondja, hogy a szabadság örömünnepét üli meg. Hazug, mert most csak a szabadság gyásztorát lehet megülni... A Vigadóban Jókai Mór volt a szóvivő. A vén önforradalmár, aki '48-ban nem mert fegyvert fogni, aki a forradalom után bujkált, noha senki sem üldözte, aki ily módon megtette magát olcsó mártírnak..." És így tovább a Népszava, amiért ünnepelnek, amikor nincs szabadság, nincs más, csak kizsákmányolás.

Akkor a szociáldemokraták, most a jobboldal tűri nehezen az ünnepek békéjét. Nem kell tehát végletesen kétségbe esni amiatt, hogy - legalábbis utcákon, tereken - örömtelennek ígérkezik a mi múlt századi szabadságharcunk mostani fél évszázados jubileuma, hiszen ez a helyzet nem forgatja fel a történelmi szokásokat. Legfeljebb a gyomrot néha.

Mert amilyen spontán, a CIA-től a KGB-n át Nagy Imréig mindenkit tökéletesen felkészületlenül érő esemény volt az országon néhány nap alatt szinte ellenállás nélkül átfutó néplázadás 1956 októberének végén, olyan csináltak a mai frontvonalak. Ilyen értelemben méltatlanok. Mélyre ásott alapokkal szerintem évtizedekig acélosan álló falakat húztak az ország két harcos fele közé. A nagyobb, nyugodtabb részt pedig egyszerűen csak értelemárnyékba próbálnák borítani.

Pedig 1989. október 23., a Harmadik Köztársaság születésnapja még úgy tűnt fel, mint közös ünnep. Ideiglenes Szűrös Mátyással az erkélyen, aki mint annak idején Nagy Imre, nem hagyta ki szótárából az elvtárs szót, de már mindenkihez próbált fordulni. Az emlékezők szerint monolit csoda volt az 1956. októberi Magyarország ("azokban a napokban valahogy mindig mindenki beleszeretett valakibe" - Karátson Gábor), ahogy később épp ily csudára egységes volt a kádári hatalommal való felejtő kiegyezésben is.

Már akit hagytak kiegyezni.

De ha a most kétségbeejtő hiányával tüntető egységet siratjuk, ezekben az időkben - egy különös váltással ugyan - megtaláljuk. Egységesen elnyomva, egységesen fellázadva, majd látszólag egységesen kiegyezve. Ez utóbbi azért már egy tagolt, belső kommunikációval gazdagított helyzet volt.

Miféle bensőséges cinkosság lehetett még a harmincadik évfordulón is, amiről 1987 májusában Hofi Géza így beszélt a Madách Kamara színpadán: "Harmincadik évforduló jól telt? Melyik, te főigazgatási, te? Hát a házassági, hát melyik, alumíniumlakodalom, persze. Azt mondta anyósom akkor kedden: te, Géza, október 21. van. Mondom, na és. Mit, na és? Még kettőt kell aludni. És akkor mi lesz? Mi lenne, Géza? Október 23. Világraszóló esemény! Nem kell szednem vízhajtót. Na most azt nem értem, hogy a rendőrség miért kíváncsi annyira anyósom vízhajtójára, mert egész éjjel mind az utcán volt tökig géppisztolyban. A sok hülye reakciós meg otthon nyugodtan aludt!"

Igaz, éppen ezekben az időkben Csurka István már bemondta Monoron: a magyarság '56-ban ontott vérével megkülönböztetett jogokat szerzett a Kárpát-medencében. Monort ezzel még nem verte szét, később sok mindent.

Charles Gati írta: 1989 talán lett volna 1956 nélkül is, de hát volt 1956. Akkor pedig számít. És 1989 a nép számára Nagy Imre újratemetésével "kezdődött". A rendszerváltás is Nagy Imrével kezdődött. Meg még valami más is. A szabadon választott parlament első ülésén törvénybe foglalta 1956 emlékét, szellemi, politikai örökségét. Nagy Imre említése nélkül. Pedig a mártír miniszterelnök neve benne volt az eredeti, a pártok képviselői által egyeztetett törvényszövegben. A Nagy Imre egy sor egykori harcostársát soraiban tudó szabad demokraták (Göncz Árpád, Mécs Imre, Vásárhelyi Miklós) az ülésteremben szembesültek azzal a ténynyel, hogy vagy nem szavazattal és botránnyal nyitják az új rendszert, vagy tudomásul veszik a politikai cenzúrát, amely mögött az akkori vezető kormánypárt egyik főideológusa, Csurka István állt. Tudomásul vették, és azt is, hogy valami más kezdődik, mint amire éveken, évtizedeken át készültek.

Ha máskor nem, ettől a pillanattól kezdve lehetett sejteni, hogy mire szolgál majd '56 emléke a rendszerváltás után.

Így hát most nemcsak az ötvenedik évfordulót üljük, hanem a "kis tizenötödiket" is: 1991 őszén tettek közé nyilatkozatot az 1956-os forradalom Nagy Imrével együtt Snagovba száműzött vezetőinek gyermekei: "elfogadhatatlan, hogy a társadalmi szolidaritás erősödését az indulatok felkorbácsolásával, a gyanúba keveredéstől való félelem kihasználásával nyomják el. Aggodalommal tölt el bennünket, hogy gyermekeinknek, s talán unokáiknak is bosszúvágytól mérgezett légkörben kell felnőniük".

Aggodalmaik egy év múlva erősebbekké válhattak. Göncz Árpád köztársasági elnök október 23-án a Kossuth téren - akkor még csak - néhány, árpádsávos zászlóval kavart szélben ordítva átkozódó ember miatt nem tudta elmondani ünnepi beszédét, amelyet írásban azért megismerhettünk: "ötvenhat véres pátosza felidézhetetlen, minden nagy szó, minden rikító jelző csak fakítja a valóságot, ahelyett hogy felidézné. Amit akkor éltünk át, soha többé át nem éljük, az indulat, ami akkor volt hiteles és valóságos, ma már - ha idézzük - alig több mint színpadi díszlet".

Pedig ekkor még kisebbségben volt az október 23-át a belső politikai ellenségkeresés jegyében leharcoló indulat. Antall József 1992. október 26-án még azt mondta a parlamentben: "Sajnálatosnak tartjuk azt is, hogy a közös nemzeti ünnepeinket külön- és ellenrendezvényekkel rendezik". A központi rendezvényektől független pártmegmozdulásokat ítélte el e szavakkal. (Sólyom László köztársasági elnök nemrég szinte ismételte Antallt a Magyar Nemzetnek nyilatkozva: "Nem folytatható szokás, hogy az állami megemlékezéseken rendre nincs ott a mindenkori ellenzék". Kiegészíteném az államfő szavait: az ellenzék akkor nincs ott, ha éppen Fidesznek hívják. Ahogy 2002-ben sem ment be a Parlamentbe a szocialistákkal együtt '56-ot ünnepelni, úgy most sem.)

Nem telt bele Antall 1992-es kérése után négy év, és Nagy Imre kiváltott Kövér Lászlóból egy valóban köteles beszédet. Körülbelül ez volt az a pillanat, amellyel generációkra elszállt a remény. Addig még az a szentencia jelölte ki az időbeli határokat, amely szerint "várják ki, amíg meghalunk, mert amíg mi, '56-osok élünk, itt nem lesz megbékélés, mi nem bocsáthatjuk meg az életünket".

A Fidesz Kövér útján a következő, számára ma is érvényes alapvetést tette 1996-ban, amikor a Horn Gyula vezette kormány a negyvenéves évfordulón - kompenzálva az 1990-ben történteket -, törvénybe iktatta Nagy Imre emlékét: "A törvényjavaslat valódi célja, újra a magyar progresszió főáramába hazudni a magyar kommunizmust, annak egy áramlatát, illetve személy szerint mindazokat, akik az akasztókötelet fonogató Központi Bizottság tagjaiként, karhatalmistaként, szellemi verőlegényként, kultúrcenzorokként, a III-as Főcsoportfőnökség hivatásos állományú tagjaiként vagy csak függetlenített párttitkárokként, apparatcsikokként mindent megtettek a forradalom leveréséért, emlékének meghamisításáért, párton belüli vagy azon kívüli ellenfeleik politikából - de ha kellett -, akár az életből való kiiktatásáért, a történelem meghamisításáért, a magyar történelmi közgondolkodás megmételyezéséért, a demokratikus nemzettudat kiirtásáért."

Nem kétlem, hogy Kövér - és sokan az országban - ezt személy szerint így gondolja. Mégis mindez Hangadi Imre sírásó szavait idézi fel. Ő temette, majd 31 év múlva az ő iránymutatásával találták meg Nagy Imrét és a 301-es parcellába jeltelenül elhantolt mártírokat: "A gödrök csak 80 centiméter mélyek voltak, mert nem volt idő mélyebbre ásni, előfordult, hogy naponta ötven embert temettünk. Csak Nagy Imrének és társainak kellett másféle sírt készíteni. Őket külön utasításra egészen mélyre kellett elásni."

1956 védekezésképtelenül tűri a helyzetet, amelyben eszközként használják a mai baloldal taglózására, miközben ez utóbbi nem reagál, legfeljebb történészek jelzik, hogy politikailag is formalizált, aktív pozícióban csak az ehhez az oldalhoz kötődő emberek csinálták a forradalmat. Meg az utca. Sokszor tőlük valóban függetlenül. De ma már tartalmilag távolabb került tőlünk '56, mintsem hogy - pláne ködbeborult - egyetlen tekintettel befoghatnánk annak két nagy vonulatát. A népit és a politikait. Hogy kezdhetnénk valamit vezető értékeivel? Semlegesség, munkásönigazgatás, közösségi tulajdonlás - földközeli utópiák, nem találhatunk hozzájuk kapaszkodót.

Így hát végtelenül kiszolgáltatott a gyerekként halt forradalom emléke.

Mosolytalanok, sokszor ünneptelenek - szorongástól és agressziótól terheltek - forradalmi megemlékezéseink. Történelmi groteszk.

Október 23. - nem 1956., hanem a jelentős részben attól ihletett 1989. október 23. - volt az egyetlen tartósan győztes, világtörténelmileg is jelentős forradalmunk, hosszú távon érvényes történelmi tettünk. A jobboldal azonban ezt minden látható jel szerint vereségként éli meg, mert újra és újra alapvetően a holnapra megforgatjuk a világot indulatával megy neki választásnak, kis- és nagyünnepi tüntetésnek egyaránt. Nem képes feldolgozni, hogy itt maradt a másik fél is. Ez a "jobbal átellenben" szerep mozog is, kiosztható mindenkire, bár a színpad tengelyében 1994 óta a szocialisták vannak. A baloldal viszont nem tudja még a maga számára hitelesen sem győzelemnek tekinteni a fordulatot, amit a jobb a vereség és az azon való felülkerekedés szertartásaival ad át a tömegeinek,

Mintha mindenki elmondhatná ezen az ünnepnapon a Születésnap-verset: "Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám". Kölcsönösen elsírhatnák magukat a kávéházi szegleten.

Mert valami tényleg nincs. Közös ünnep. Nem tragédia. Nem is szokott. De lehetne. Antropológiailag nem kizárható. Alkalmazni kellene tán hozzá először egy híres forradalmi jelszót '68 Párizsából: Beszélgess a szomszédoddal! Hátha nem is Fidesz-zászló van a kezében, hanem a magyar. Kockázatos egy ilyen beszélgetés, talán forradalmi is, de az októberi emlékezésbe éppen beleférne.