Fuss, amint felkel a nap
A szeptember eleji és közepi közvélemény-kutatási adatokat nem módosították lényegesen a politikai erőszak korábban elképzelhetetlen képei. Emlékezhetünk, a jobboldali publicisták és néhány nagy ballib kombinátor azonnal sötét összeesküvést orrontottak: miszerint a kormány így próbálná egybecementezni széthulló táborát.
Nehéz megmagyarázni, hogy mi (nem) történt. A magyar társadalom mentális alapbeállítódásáról beszélve a legtöbb vizsgálat meghatározó elemként emeli ki a bizonytalanságtól való félelmet, a zűrzavar és rebellió elutasítását - ami a véres és fordulatos huszadik század után aligha meglepő. A szeptember harmadik hetében történt eseményeknek tehát hatással kellett volna lenniük a következő hét végi voksolásra. Megváltozott volna a magyar társadalom lelkülete, értékszerkezete - miként a most morális és lelki válságokat vizionálók állítják?
Nem hinném. A szociológiai vizsgálódás nagy előnye, hogy az illékony és változékony politikai preferenciáknál tartósabb anyaggal dolgozik, időállóbb szerkezeteket vizsgál. Ami történt, az éppen a bizonytalanságtól irtózó társadalmi karakter erejét és nem gyengeségét mutatja. A kormánypártok népszerűségvesztése már szeptember elejére "beállt": vagyis október elsején nem az őszödi beszéd és nem is a zavargások hatottak. A magyar politika legdöbbenetesebb, akciófilmszerű hónapja lényegében nem volt hatással a választói magatartásra! Ami viszont hatással volt, az épp kulturális, ha tetszik, társadalom-lélektani sajátosságokkal magyarázható. A megszorító csomag és a reformpolitikák meghirdetése a változásoktól való ódzkodás, a szorongáscsökkentés magyar alapértékeit sértette - annyira, hogy azon még a politikai vandalizmus, az erőszak képei sem változtathattak.
Ez bizony elég lehangoló. Azért is, mert egy minden változásra nagyfokú szorongással reagáló társadalomban, a valódi civil intézmények hiánya mellett egyes privilegizált csoportok lobbiereje hatványozottabban érvényesül. Ha például nincs a betegek megaláztatásai ellen fellépő civil szervezet, akkor a feudális kiváltságaikat konzerváló orvosok kamarájának hangja messzebbre száll, hangosabban szól. Érdekes lenne ezt a most kibomló antireform-virágnyelvet katalogizálni: a "betegek érdekében", "a gyógyszerbiztonság megőrzéséért" és megannyi kódszóval, alibiérvvel próbálják védeni a mai viszonyokat a változások ellenzői. Az ember a gyógyszerészek által osztogatott fehér rózsák illatától elbódulva megfeledkezik arról, hogy ez esetben is egy kiváltságos csoport használja a betegeket anyagi privilégiumai megőrzésére. A politikai ellenzék stratégiája ezen elégedetlenségek kihasználására, a szorongások fokozására és a lobbicsoportokkal való szövetségek kialakítására irányul.
Mégis, a kedvezőtlen politikai reformklíma ellenére nincs más út, mint e reformok következetes végigharcolása. Nem az Európai Uniónak tett ígéreteink, a konvergenciaprogram miatt. Nem is csak a rendszerváltás befejezése, az oktatási, egészségügyi, közigazgatási rendszerek fönntarthatósága végett, az államszocialista masztodonok, a MÁV, a BKV, a Malév ésszerűsítésének elodázhatatlan kényszere miatt. Mindezeknél sokkal fontosabb, hogy ma egy - Polányi nevezetes fogalmával - Nagy Átalakulásnak vagyunk a részesei globálisan. Ez a Nagy Átalakulás teljesen új kompetenciákat és lehetőségeket juttat azoknak a nemzeteknek, régióknak és városoknak, amelyek képesek megérteni annak logikáját, és képesek annak megfelelően cselekedni. A globális kihívások tanulságait Thomas Friedman, a New York Times publicistája egy mandarinból fordított afrikai tanmesével érzékelteti: Valahol Afrikában minden reggel felkel egy gazella. Tudja, hogy gyorsabbnak kell lennie a leggyorsabb oroszlánnál, különben vége. Valahol Afrikában minden reggel felkel egy oroszlán. Tudja, hogy gyorsabbnak kell lennie a leglassúbb gazellánál, különben éhen hal. Mindegy, mi vagy, oroszlán vagy gazella. Fuss, amint felkel a nap.
A nemzet, a mi és a következő generációk lehetőségei és életminősége a most elinduló reformok valódi tétje.
Én szociológusként ebben - a mérhetetlen változás mibenlétének megértésében és az ebből következő cselekvésben - hiszek. De elfogadom, hogy sokan vannak, akik ezt túl távolinak vagy absztraktnak tartják. De ma Magyarországon úgy alakult a helyzet, hogy a "reform vagy bukás" teljességgel pragmatikus okokból reálpolitikai programmá vált. Mert nemcsak a saját lelkiismeretével kerül konfliktusba az a koalíciós politikus, aki ma nem támogatja - akár időleges népszerűségvesztés árán is - az országot megváltoztató reformokat, de biztos lehet abban, hogy 2010-ben nem nyerhet a választásokon. A kormánypártok bizonyosak lehetnek abban, hogy bármekkora feszültséggel és akárhány konfliktussal járnak az elindítandó reformok, az ellenzék számára kihagyhatatlan ziccert jelentene az elsinkófálásuk. Az "újabb eltékozolt ciklus" vádjával szemben a kormánykoalíció csak előremenekülhet - így a politikai pragmatizmus és önérdek szerencsés és ritka módon egybeeshet az ország érdekével. Ettől még semmire sincs garancia, de - ahogy az angol mondja - a változás "lehetőségének ablaka" nyitva áll. Egyelőre.
(A szerző szociológus)