A morális megtisztulást is hirdető reformszocialistákat a várt ünneplés helyett gúnykacaj fogadta. A baloldali progressziót bepréselték korábbi ádáz ellenfeleik közé, a vörös sarokba. Június 16-án a Hősök terén, Nagy Imre újratemetésén Orbán Viktor adta meg a jelet: a reformszocialista is kommunista, és ne érintse illetéktelen mancsával (az egyébként kommunista) mártírok koporsóját. A kommunistázás nemes versengéséből a liberálisok sem maradhattak ki. Nem voltak abban a helyzetben.

A liberális demokraták és a konzervatív demokraták sikeres nyelvi háborúban visszasorolták a múltba az egész baloldalt. Ebből a kalodából az MSZP-t sokak máig nem hagyják kiszabadulni. Ha kinyílt egy pillanatra a ketrecajtó, azt meg gyakran ő nem vette észre. Óh boldog békeidők: akkor politikai ellenfelei csupán kövületnek minősítették. Ma már feljebb sorolták: nemzetre rárontó restaurációs erő lett belőlünk. A rendszerváltás menedzselésében tüsténkedő reformszocialista veteránok máig nem heverték ki a 89-90-es pofonokat és pörölycsapásokat. Tiszta forradalmuk kudarcáért hajlamosak magukat és egymást marcangolni.

A következő menetben – mindjárt 89 karácsonya táján, - a két maradék progresszív erő döngölte egymást agyagba. Az egyik kiűzetett a demokráciából, a haladásból, a másik kirekesztődött a nemzetből. A kíméletlen politikai harcok hónapjaiban a politikai irányítás, kontroll nélkül maradt és önálló életre kelt a gazdasági rendszerváltás. (Ez részben baj, részben szerencse.), és elfelejtődött a társadalompolitika. A berlini fal leomlásával egy, az „élenjáró” reformországot leértékelő nemzetközi fordulat következett be. A lopakodó rendszerváltás korszaka végetért. Az egész közép európai térség vált szabaddá és fontossá. Sőt, alig egy év múlva Baltikum is. Szovjetunió helyén Oroszország lett és Ukrajna. A magyar politikai elit többsége ezt mindmáig nem volt hajlandó tudomásul venni. „Zárjuk le a rendszerváltás hosszú évtizedét.” – mondotta Gyurcsány Ferenc például 2005 február 14-én, (vagy mondták a reformkörösök 2003. november 29-iki szegedi bajtársi találkozójukon). Senki még csak rá sem rezzent.

Az MSZP a 1990-es képviselői választásokon óriási győzelmet aratott, bejutott a Parlamentbe:
Horn vezetésével a 1992-es szegedi kongresszussal előbb a nemzetközi színpadon, majd itthon is kijött a gettóból. Az MDF megroppanása idején 1992/93 fordulóján egy pillanatra üstökösként emelkedni látszott a Fidesz. (Az Országház folyosóin sétálva már a szőnyeget sem érte a fúk lába.) A liberálisok Chartás ellencsapásának nyertese az MSZP lett. Az SZDSZ a demokrácia védelmében taktikai szövetséget hirdetett az egyébként még kissé „gyanús” reformszocialistákkal.

A rendszerváltásban csalódott, az ideológiai hisztériákkal betelő társadalom a pragmatikus, („szakértői”) kormányzást ígérő MSZP-t választotta. Azt a pártot, amely felvállalta Nagy Imrét, de nem köpte le Kádár Jánost. A szocialisták szerencséjére akkor még nem blokkosodott a honi politikai mezőny. A választási rendszert így könnyebb volt megnyerni, mint magát a választást.

Horn Gyula sikeresen leküzdötte a „szárnyakat”, majd hirtelen ott találta magát egy stabilitási és reformprogram közepén. A „Bokros-csomagot” Bokrosostól az ellenzék ugyanúgy démonizálta, mint ma – legalábbis eddig – Gyurcsány Ferencet. (Ma szemforgató módon Bokrost ajánlják a demokrácia felszámolására rendelt szakértői kormányba.) A területfejlesztési törvénnyel, a nyugdíjreform elkezdésével valamint a szomszédokkal kötött államszerződésekkel megkezdett új térségpolitikával ez a parlamenti ciklus magában hordozta az 1989-es rendszerváltás történelmi korrekciójának ígéretét.

Az ideológiamentesség utópiája, a túltengő gyakorlatiasság ugyanakkor megérlelte a vereséget is. Miközben ugyanis a szocialisták 1997-ben örvendeztek a népszerűségük lassú növekedésén és a kisgazdák romlásán, alulról szépen fölkúszott a Fidesz. Az érzelmek és egy ígéretesen homályos, polgárosodott jövőt felvillantó ideológia síkján megverte a saját blokkosodási kényszerüket még el nem fogadó szocialistákat és liberálisokat. A vidék népe az első fordulóban még Torgyánra szava-zott, de már Orbánt imádta. Benne látta talán a paraszti polgárosodás utolsó esélyét.

A Fidesz a nemzeti és polgári értékek „ügyes” kisajátításával sikeresen összekovácsolta a job-boldalt. Még lendületesebben terelte egy akolba a baloldal és a liberálisok táborát. Ezt a politikai választóvonalat ugyanis tüstént bele akarta vésni a magyar társadalomba. Vagy nem kellett volna ekkora árkot húzni, vagy néhány barázdával odább ásni. Az MSZP és az SZDSZ éppen ezen hírhedt egészpályás letámadás keltette riadalom miatt tudott felállni az ezredfordulóra.

A fideszes harcmodor részben sikeres átvételétől eltekintve meglehetős stratégiai sivárság uralkodott akkoriban a szocialisták politizálásában. Sokak számára mintává lett a politikai küzdelem fideszes részvénytársasági formája., ahol a politikai programot a pozíciószerzés, az ambíciók helyettesítik. (Egy kis különbséggel: egy szocialista karrierpolitikus soha nem tudott olyan, kerek be-csületes tekintettel, és fülpirulás nélkül hazudni, mint egy túloldali ifjú janicsár.) Az MSZP-n belül elindult egy konszenzusos kontraszelekció. A legkisebb közös többszörös mentén próbáltak új alvezéreket találni. Ki importál legsikeresebben miniszterelnök-jelöltet a pártba – erről szóltak a választások előtti másfél év belső küzdelmei.

A Fidesz a ciklus végén segítségre sietett: „Sikeresen” felmorzsolta a kisgazdákat. A radikális jobboldaltól, a MIÉP-től elvette az életteret. Ha odaát is lett volna öszödi beszéd, s no pláne az még ki is szivárog, arra a kérdésre, hogy a Fidesz 1998-2002-es kormánya mit tett egy országreformért? Semmit, az égvilágon semmit – csak ez lehetett volna a természetesen sarkított válasz.

A Fidesz választási veresége 2002-ben az MSZP és a küszöbön éppen átbillenő SZDSZ győzelmét hozta. Ekkorra sikerült viszont Orbán Viktornak, ami előtte senkinek: a politikai polarizációt össztársadalmivá mélyíteni. A korábban barátian pluralista civil magyar világban politikai balhitek mentén családok, baráti körök, szellemi műhelyek, utcák feszültek és feszülnek mindmáig egymásnak. Akkor ezt mindenki időleges abszurditásnak vélte, de mint látjuk mára ezt tovább lehetett „fejleszteni”.

2002-ben egy önmagába zárkózó Magyarország elvadult bozótharcos világába csöppent bele egy igazi úriember: Medgyessy Péter. Csendes, emberi hangon próbálta kormányozni a kocsmai verekedéstől a bolondok háza állapotai felé tartó politika világát. A politikai becsületet többre tartotta az államháztartás egyensúlyánál. Kormánya kiosztotta azt a pénzt is, amit a Fidesz ígért meg a kampányban, és azt is, amit az MSZP. Külön futott a gazdaságpolitika és a társadalompolitika. Országstratégia híján a társadalmi nyomásnak engedő balszárny nyomta a kormányt a semmi felé. Közben Magyarország az Európai Unió tagja lett. A revánsvágytól egyre inkább átlényegülő, gáncs nélküli eszköztárából öncélú hatalmi stratégiát kovácsoló ellenzék jóvoltából ennek a történelmi fordulatnak sem örülhetett a magyarság. A hagyományos szocialista teszetoszaság sem volt képes egy rendes kis ünnepet kreálni.

A választási kampány idején igen sikeresen harcias Kovács László nem tudta integrálni a párt különböző csoportjainak, műhelyeinek jelzéseit, nyomásait. Talán, mint vérbeli külügyesnek egy kicsit mindig is idegen és főként idegesítő maradt számára a pártpolitizálás terepe. Az MSZP-n belül állandósult neopragmatizmus belső fordulatot nem tudott kitermelni. Ekkor nyíltan felvállalt ambícióval stratégiai szolgálatra jelentkezett egy 89-ben „eltűnt” reformszocialista. Az akkor tuti pesti hírek szerint összeállt egy másik új hanggal, egy kádermúlt nélküli bölcsésszel.

A szocialisták még gyanútlanul zümmögtették imamalmaikat, a Fideszék azonban azonnal mozdultak. 2003. júliusában Öszödnél (ajjaj…..Öszöd!) beleállították Szijjártó Péterkét a nyári Ba-laton langyos vizébe, és kinevezték Gyurcsány Ferencet a demokratikus baloldal leendő vezérének. Nyilván olvasták cikkeit, elemezték addigi mozgását és rémülten felfedezték benne Orbán Viktor kihívóját. Akkoriban blairistának kikiáltott Gyurcsány Ferenc korszakváltást hirdetett nem csupán a baloldal, hanem az ország számára is.

A Fidesz nyilván a társadalom és az MSZP vélt többségének moralizáló hajlamaira apellálva előbb a gyanús tőkés és a még gyanúsabb privatizátor címkéjével vélte megállítani a vészesen innovatívnak tűnő politikust. Az ellenzéki kihívásra profi módon reagáló Gyurcsány Ferenc azonban ép-pen az így keltette nagy médiafigyelmet jól kihasználva rohamosan növelte párton belüli és párton túli elfogadottságát. Sőt, már az árkon túl is kezdtek figyelni rá.

Az európai parlamenti választási vereség, a tornyosuló reformhátralékok szorításában Medgyessy Péter úri lemondással lépett ki a politikai manőverek hálójából. Azokban a „nehéz napokban” az MSZP a konszolidált agónia biztonsága helyett a gyors halál kockázatát is magában hordozó dinamizmust választotta. A korábbi platformok, és párttörzsek mentén nem lehet a fordulatot megmagyarázni. A frontok a párt minden műhelyében, csoportjában átlósan húzódtak. A párt az új helyzetre gyorsan újra kötötte belső szövetségeit.

Ám nem sokáig tudott örvendezni a mediatizált posztmodern politika világához illő új vezére gondtalan kormányzásának. A Fidesz a számára végveszélynek tűnő helyzetben felvállalta korábban általa is veszélyesnek tartott Patrubány népszavazási ötletét. A nemzetziláló kalandorkérdés átment az Alkotmánybíróságon (5:4-el) és az Országos Választási Bizottságon. A csatában Orbán Viktor vereséget szenvedett, de a nemzeti ügyet a Fidesz az érzelmekre építve sikeresen eltematizálta az új miniszterelnök elöl. Megakadályozta, hogy az árkon átkelve össznemzeti politikusként új területeket annektáljon.

2005-ben, télvíz idején Gyurcsány Ferenc offenzívát hirdetett a falu meghódításáért. A vidékpolitikai fordulat facsemetéjét jól irányzott gazdatüntetéssel derékba törte a Fidesz. Hiába állt fel a Vi-dékpolitikai Kabinet, hiába indult el Glatz Ferenc vezetésével a Párbeszéd a Vidékért mozgalom, a gazdákkal való párbeszéd elmaradása, valamint az ellenérdekelt csoportok gátló manőverei, a Fidesz vidékpolitikai halandzsa-offenzívája elgyengítette a nekiindulást.

A Gyurcsány Ferenc féle új stílus még korántsem hatotta át a párt egészét. A választásokra készülve számos szervezetben folytatódtak a részvénytársaság típusú pozíciófoglalások. Ezek most október 1-jén számos város és kerület választási vereségével bosszulták meg magukat. A köztársasági elnökválasztásnál a párt néhány erős alvezére a pártközvélemény csalhatatlan ismerőjének szerepében tetszelegve foglyul ejtette Szili Katalint, a miniszterelnököt és a pártelnököt egyaránt. Köztársasági elnök ügyben a koalíció kínos kudarcot szenvedett. Ekkor megint segítségül jött a Fidesz megveszekedett öntudattól túltengő természete. A köztársasági elnök megválasztása után a legkámpicsoribb képű vezéreik is fölényesen kezdtek mosolyogni. A lábuk már megint nem érte a parlamenti szőnyegeket. Fordulatot vettek az MSZP és Gyurcsány Ferenc agyagba döngölése felé. A gazdag privatizátort most már egyenesen lopással, rablással, bűncslekménnyel vádolták. A HírTv-s kommentátorok lelki szemei előtt már megjelent – az akkor mentelmi jog nélküli – bilincsbe vert miniszterelnök. A vesszen az ország, de győzzön a jobb jelszóval, gőzerővel folyt itthon és külföldön a lejáratás. Most viszont egy korszerű politizálásban, kampánytechnikában és korábban csak rájuk jellemző trükkökben is profi ellenfélre akadtak. A legitimációs frásztól, a sok kirekesztésből mindaddig félénken pislogó szocialista szimpatizánsok tábora a választásokra piros színben harciasan és büszkén futkározó aktív és bátor csapattá változott.

A pesszimista feketekampány Orbán Viktor plakátarcát is megöregítette. Az ellenzék ismét bele-bukott az újra meghirdetett végső harcba. Ráadásul most egy szép sárga jövőkép felfestéséről is megfeledkeztek. A végromlás előtt álló ország víziója és a 14. havi nyugdíj ígérete között némi el-lentmondás mutatkozott. A nép lebutítása ezen a szinten és ekkor nem jött össze.

A választások után azonban itt rögtön megint meglepetések következtek. A Fidesznél sosem az történik ami elképzelhető, hanem ami megtörténhet. Az MSZP meg volt róla győződve, hogy az újabb vereség után a Fidesz évekig nem áll fel. Másrészt a kormányfő környezetében úgy tűnik sokan túlbecsülték a menedzserkormányzás felké-szültségét és lehetőségeit. A választási győzelem után beszűkült a döntéshozói kör. A beharangozott reformkoncepciók sem voltak még készen. Talán ekkor kellett volna azonnal kiállni a közvélemény elé és integráltabb beavatásra, szélesebb „beszállítói körre” építve nyílt lapokkal újra kezdeni a tár-sadalmi párbeszédet. A helyszínen józan kocsmai őszinteségi rohamnak, fésületlen jópofáskodásnak tűnő öszödi „több mint baki” váratlan társadalmi hatása még akkor is el kell gondolkoztassa a balol-dalt, ha alantas eszközökkel szerezték meg az MSZP hálószobatitkait, és profi módon szervezik azóta a „spontán” társadalmi és intézményi reagálásokat.

A szinte politikai vallásközösségé formálódott jobboldal revánsvágyán, a politikai roncsok életrekelésén túl figyelni kell a társadalom számos szegletének ugyancsak dühös, vagy keserű rea-gálására. A rendszerváltás politikai elitjére általában haragvó társadalmi csoportok a szellemi elit bi-zonyos köreitől a vesztes társadalmi rétegekig most kaptak egy esélyt: Egy bűnbakon levezethetik az elmúlt másfél évtized miatti összes csalódásokat, mérgüket. Továbbá: felnőtt egy nemzedék, amely még épp hogy megszületett a rendszerváltás hajnalán: nekik semmilyen forgatagos generációs él-ményhez nem volt még eddig szerencséjük. A tett és a szerény de határozott emberi szó kell, hogy kövesse a szembenézést. Gyónni ugyanazt a hibát azonban csak egyszer szabad. Így is elég megalázó, hogy a gáncsnélküli hazudozók válhattak az igazmondás bajnokává, sőt a szenvedélybetegséget emlegetve éppen saját kis hibájukat vetítik rá az MSZP-re. A hazugságellenes hazug kampány sikeréhez azonban valós kormányzati hibák és be-fogadó társadalmi közeg is kellett.

Most október huszonharmadika felé közeledve nyilvánvalóan el akarták rontani Orbánék a nemzeti ünnepet. Kormányrontásért egy kis nemzetrongálás nem túl nagy ár a szemükben. Egyébként is majd jön utána a magasztos küldetésű Igazak Szövetsége, és rendbe hoz mindent. Tőlük még a megszorító intézkedések is boldogítóan fognak hatni. Évfordulós – 2-es számú – 56-os forradalomra hívják a statisztériát és az önkénteseket. Orbán Viktor szombaton, és kiváló kollegám Fricz Tamás hétfőn meghirdetett programja azonban inkább 1946-ot idézi fel. Csak most „Jobboldali Blokk” programjáról lehet beszélni. Akkor a kommunisták, most a Fidesz hirdeti, hogy a választás nem érvényes, mert az ellenfél győzött. Abban bíznak, hogy a polgári körösök, a radikális és szélső jobboldali politikai roncsok a vadak és a gene-rációs élményre vágyók után „feltakarnak” mozgalmukhoz a rendszerváltás, a kiigazítás vesztesei és a reformokkal szemben ellenérdekelt társadalmi csoportok lázongásai, sztrájkjai, tüntetései. Konzervatív szindikalista általános sztrájk még úgysem volt túl sokszor a történelemben.

Az 1946-47-es szovjet szuronyokat most Európa bénultsága és a menedzserstílus túltengését idegesen fogadó hazai kulturális elit elbizonytalanodása helyettesítené.

Sokan abban a hiszemben ringatják magukat, hogy mindez csupán az MSZP vagy éppen csak Gyurcsány Ferenc magánbaja. Azt hiszem tévednek.

Dr. Géczi József Alajos
országgyűlési képviselő

(A lapunk nyomtatott kiadásában rövidítve megjelent írás teljes szövege.)