Öreg bútorok, amelyek ontják a porszagú múltat, a száraz sütemények, a falon meg Oszkár bácsi feszít K.u.K.-büszkén az egyenruhájában. Elvira nénitől könyvet kaptam. Gárdonyitól az Egri csillagokat. Szép papírra, szép betűkkel volt nyomva, és olyan igazi, nyomdafestékillata volt. Hol terem a magyar vitéz? - már el is merültem benne. Szép mese volt, nagyon szép.

Moldova György könyvet írt Kádár Jánosról. Két becsületes kötetben adta ki az Ur- bis Könyvkiadó. Szép papírra nyomták, manapság ritka elegáns betűkkel, és igazi nyomdafestékillata van.

Nagyon szép mesekönyv, s mindjárt az eladási listák élére is ugrott, ami nem csoda: Moldova harsánysága beterítette a médiát, előre bocsátva, ő majd megvédi Kádárt. E "baloldali harsonálás", amelybe az utóbbi években Moldova burkolódzik, elnyomja Huszár Tibor korábbi aprólékos, tudományos munkáját (Szabad Tér, Corvina), el a frissek közül Roger Gough angol történész kiváló, szakszerű vaskos dolgozatát (JLX Kiadó), és ami a legbántóbb, el a vita minden lehetőségét arról a politikusról, aki volt bármilyen is, nap mint nap kiderül, hihetetlen mély nyomot hagyott az ország lelkén.

Moldova nagyon tud írni. Akkor is tud - tapasztaltuk az évtizedek során -, ha Kádár-kötete egyetlen összeollózott idézethalom Gyurkó Lászlótól, Huszár Tibortól, Hollós Ervintől, Kopátsy Sándortól Ságvári Ágnestől, Aczél Györgytől, Kanyó Andrástól... sokan másokig. Moldova boszorkányos ügyességgel varrja össze az idézetfoltokat. Még izgalomba is jöhetnénk a patchwork láttán, ám, ahogy az apológia végképp eluralja a könyv lapjait, úgy lesz egyre világosabb: hihetetlen retusálással van dolgunk. Az idézetek olyan tudatos összeragasztgatásával, ami egyetlen célt szolgál csak, a szerző meggyőződését: Kádár volt a XX. század legnagyobb politikusa Magyarországon.

Lehet, hogy az volt, de ez ebből a könyvből nem fog kiderülni soha.

Lehet, hogy nem volt az, de hogy miért, arra sem fog belőle fény derülni soha.

Ne kérjünk számon szépírón - igaz, nagy szociográfiákat megélt szépírón - történészi alaposságot. De: nagy igyekezetében Moldova szörnyű hibákat vét a tények ellen. Ha a kiadó szakértővel lektoráltatta volna a kéziratot, szegényebbek maradnánk például ezzel a történettel: az 1937-ben a szegedi Csillag börtönbe bevonult Kádárban Rákosi "tapasztalt szemével azt is felismerte, hogy egy sokra hivatott fiatal pártmunkással áll szemben, akire a háború után komoly feladatokat bízhat majd". De: Moldova mindent elken, ami árnyat vethetne a Kádárról őbenne a '90-es években kialakult képre. Ami történésztől elfogadhatatlan, írótól dramaturgiai ostobaság. Elkeni Kádárnak a pócspetri ügyben játszott belügyminiszteri szerepét. El a Rajk-ügyben játszott szerepét. El az ötvenes-hatvanas évek fordulójának "kétfrontos" harcát, amikor sztálinista módszerekkel desztalinizált, Nagy Imréék "jobbos" elhajlása után kíméletlenül felszámolta a volt ÁVH-sok "szektás" szárnyát is, amely esetleg lehetőséget teremtett volna a Rákosi-vonal újraéledésére.

Moldova minden idegszálával azon gyötrődik, hogyan tudna minél pozitívabb embert faragni Kádár Jánosból. Pedig erre sem Kádár, sem a közönség nem szorulna rá. Mindkettő alapvető érdeke volna, ha sem jobbról, sem balról nem akarnánk retusálni a képet, hanem igyekeznénk a valóságos dimenziókban megítélni politikusi teljesítményét. Ha nem töltene meg hosszú oldalakat annak sulykolásával, mennyire szerényen élt. Ha inkább azon gondolkodott volna el, hogyan teremtette meg és juttatta hosszú évtizedekre az ország élére, Európa felkent tárgyalótermeibe a kor ezt a saját bűntudatába végül beleőrülő embert. Hogy mekkora privát szerencséje volt Magyarországnak, hogy Kádár utálta az ideológiát. Úgy gondolta, inkább a megélhetéssel kell törődni. (Erről Moldova is ír, orra előtt az aranyrög, csak nem a lába elé figyel, hanem saját horizontját pislantja.) Talán e prakticizmusból fakadó triviális okból szakadt alighanem ketté az ország agya harmincvalahány évig: ne foglalkozz a politikával, és akkor foglalkozhatsz a gyomroddal. Hogy soha nem beszélt a kommunizmus megvalósításáról, mindig csak a szocializmus alapjainak lerakásáról, a fejlett szocializmus építéséről, hogy - mondjuk Romániától eltérően - nem engedte az ország nevébe beilleszteni a szocialista jelzőt... Ha a tábor többi országát nézzük, hát mindez nem is volt kis szerencse, még ha isszuk, s még sokáig isszuk is ennek az örökségnek a keserű levét.

Inkább el kellene ismer- ni: vannak tettek, amelyeket, ahogy az idő múlik, nem lehet sem hittel, sem elkötelezettséggel, sem a szép, tiszta jövőbe meredő ártatlan szemmel magyarázni. Amelyeket nem ment ellenfelünk politikai teszetoszasága, nem ment az adott kor erőviszonyainak relativizáló ereje, nem ment a "ha én nem teszem, megteszi más - rosszabbul" hivatkozás.

Moldova, akinek betűit az én nemzedékem nem oktalanul falta, prekoncepciózus könyvet írt Kádár Jánosról. Sem ő, sem Kádár, sem pedig a széles olvasótábor nem érdemelte ezt.

A könyv borítóján egy Kádár-idézet, amelyet a sírjára tett emléktáblára véstek, s amelyet a hatvanas évek elején, az ENSZ közgyűlésén mondott beszédéből vettek: "Ott voltam, ahol lennem kellett, és azt tettem, amit tennem kellett."

Sokak szerint sántít a mondat. Sokan inkább így mondanák: ott volt, ahol lehetett, azt tette, amit tehetett.

Az Egri csillagok elvarázsolt. Aztán olvastam, hogy Dobót sárba taszították, Eger meg 1596-ban elesett. A török 91 évig ült benne. Sokszor elméláztam az egri minareten, és sokáig nagyon nem értettem, hogyan kerülhetett oda, ahol áll.

Azért a mese így teljes.