Mi és az erőszak

Fennkölt elveket hangoztatunk - hogy minden nép egyenlő, hogy az erőszak helytelen -, mégis újra meg újra kiderül, hogy néha (bármely népből jövünk) képtelenek vagyunk uralkodni magunkon.

Az ember tehetetlen dühöt érez, amikor hallja, hogy egy autó elé kifordul egy gyerek, elesik, mire rokonai kiráncigálják a sofőrt és agyonverik. Érezzük, hogy a tehetetlen dühtől gyorsabban dobog a szívünk, dobogni kezdünk a lábunkkal, ujjainkkal, esetleg rácsapunk egy párnára, könnyek szöknek a szemünkbe. Hemingway-ről mesélik, hogy volt egy pofozózsák a szobájában, s ha feszült volt, azt verte. Rimbaud szülei veszekedés közben felváltva egy ezüst kelyhet vágtak a konyha kövéhez, a költő egyik éles gyerekkori emléke az volt, ahogy a kehely cseng és bong. Névtelen emberek sokasága használ különböző levezető technikákat ösztönösen.

Amerikában Robert McFarlane a hatvanas évek óta szülői központokat (parenting center) hoz létre alapítványával, ahol a szülőket a haraglevezetés technikájára oktatja. (Hasonló célból indította a hetvenes években a co-counseling, társ-támogatás mozgalmát Harvey Jankins Amerikában, majd Angliában John Heron). E központok tevékenységét statisztikai kutatásokkal is vizsgálták: a fekete (és szegény-) negyedekben, ahol a szülőket megtanították az erőszakmentes kommunikációra, jelentősen csökkent a fiatalkori és felnőttkori bűnözés.

Nyilvánvaló, hogy a különböző történelmi korokban másként ítélték meg az erőszakhasználatot a családon belül és kívül. Tudjuk, hogy az erőszakos bűnelkövetők kilencven százaléka gyerekkorában családon belül erőszaknak volt kitéve. Az, hogy az erőszak használható eszköz, gyerekkorban épül be a fejlődő (és az erőszak miatt a fejlődésben részben megakadó) személyiségbe. De nem elég ezt újra meg újra elmondani. Nem elég sopánkodni és a helyes elveket ismételgetni, mint valami mantrát. Mostantól talán oda kéne figyelni a lélektani szempontokra és az erőszakmentes kommunikáció elveinek (köztük a biztonságos indulat-levezetés technikáinak) tanítására is a szegénység és kirekesztettség elleni küzdelemben, a roma integráció intézményrendszerének kialakítása során.

Kozma György író, Budapest

Orbán esete a CNN-nel

Az elmúlt hetek őrjöngései közepette közvéleményünk figyelme átsiklott egy fontos nyilatkozat fölött. Ez nem hazánk nyilvánosságának, hanem az egész nyugati világnak szólt. Megtudhatta a CNN nézője Orbán Viktortól, hogy "...két hagyomány létezik a magyar politikában. Az egyik a kommunista párt hagyománya, melyet a baloldal vitt tovább. A másik pedig az ellenzéké, az egykori illegális »másképp gondolkodóké«, akik sohasem hazudnak. Én sem hazudtam soha az embereknek".

Ne foglalkozzunk most ezzel a szánalomra méltó zárómondattal. Nézzük csak a "kétféle hagyomány"-ról szóló történelemhamisítást.

Mint ismeretes, Orbán elvei a rendszerváltáskor nagyvonalakban valóban megegyeztek a "másként gondolkodókéval". Ám, mint a politikát akár csak távolról is követők jól tudják, Orbánék 1993-1995 fordulata óta éppen ezek a "másként gondolkozók" (többek között azóta elhunyt apám, Csalog Zsolt) váltak az "új" Orbán legkövetkezetesebb ellenfeleivé - többek között éppen saját, egykori "rendszerváltó" elveit számon kérve rajta.

Cserébe Orbán és újabb körei jó évtizede válogatott rágalmakkal hintik tele a magyar közvéleményt az egykori demokratikus ellenzék tagjairól. Ezek a sejtetések és hazugságok gyakran odáig mennek, hogy nem is ellenfelei voltak ők az akkori rendszernek, hanem titokban együttműködtek velük.

Nagyon sokan ugyan nem voltak ezek a "másként gondolkodók", de kétségkívül léteztek. És a mai Orbánnak már talán egykori létezésük is fájhat, hiszen emlékeztethetik őt saját egykori elveire. (Orbán Viktor szinte valamennyi mai mondatára találhatunk lényegre látó kritikát Orbán régi beszédeiben.)

Most mégis eljött a pillanat, amikor Orbánnak az jöhet jól, ha a demokratikus ellenzék dicsfényében sütkérezhet, legalábbis öt percre, a nyugati tv-nézők milliói előtt (akiknek persze sejtelmük sem lehet a múlt kacskaringóiról).

Gusztusos, szép magyar történet. Méltó annak az embernek az eddigi pályájához, aki most az erkölcs és az igazmondás forradalmát hirdeti számunkra.

Csalog Gábor zongoraművész

Arculcsapás

A máltai fiaskó megcsúfolása mindennek, ami magyar. Az, hogy egy válogatottból három, talán négy játékos tartja szükségesnek, hogy egyáltalán megközelítse legalább 40 százalékra tudásszintjét, az arculcsapása a magyar szurkolóknak, meggyalázása a magyar nemzeti színű meznek. Ha már ez utóbbi nem késztette őket jobb játékra, legalább saját lelkiismeretüknek tartoztak volna némi, labdarúgásra emlékeztető teljesítménnyel.

Aki nem érzi megtiszteltetésnek a nemzeti válogatottban való szereplést, azt nem kell meghívni oda. Sőt nem szükséges, hogy egyáltalában hazatérjen. Nincs rá szükség. Álmagyar van elég itthon is.

A válogatáshoz elég három-négy külföldön játszó igazán profi játékos. A többit a hazai mezőnyből kell válogatni, hogy megmutathassák magukat azok a fiatalok is, akiknek még van reményük arra, hogy tisztességes és jó labdarúgókká váljanak.

Állítom, hogy ennél jobb eredményt el lehet velük érni, és az itthoni bajnokságban is érzékelhető lenne a válogatottban megszerzett tapasztalat.

Salga István Budapest

levélturmix

l A szeptember 1-jei lapjukban a Sajátjukban szeretnek lakni a magyarok címmel megjelent cikkel kapcsolatban szeretném leírni a véleményemet. Magyarországon az államnak nincs bérlakásprogramja, a cikkből is kitűnik, hogy bérlakásban él a családok öt százaléka. (Lehet, hogy ennek az öt százaléknak a nagy része is magántulajdon.) Az elmúlt időszakban a budapesti bérlakások többségét eladták az önkormányzatok a benne lakóknak, és a megmaradtaktól is igyekeznek megszabadulni. A mai családoknak nincs más lehetőségük, mint vásárolni, nagyrészük évtizedekre eladósodik ezáltal. Fentiekből kitűnik, hogy nem a statisztikai adatok valódiságát kérdőjelezném meg, a cikk címével van problémám. Szerintem nem arról van szó, hogy "szeretnek sajátjukban lakni a magyarok", hanem nincs más választásuk.

Kovács Józsefné

Budapest

l A szeptember 4-i lapban olvastam Dalos László levelét (Elékezettelenítés). Részben egyetértek vele, én elsősorban a budapesti úszó Eb-n hiányoltam a magyar úszók nevéről az ékezetet (hiszen legalább idehaza figyelhettek volna erre), de az internet területén sajnos nincs igaza. Az ékezetek hiányának ma már nem technikai, hanem egészen más oka van. Gondoljon csak arra, hogy hogyan írná be Dalos úr ékezetes e-mail címét egy amerikai ismerőse, vagy Dalos úr hogyan gépelné be például egy német ismerőse nevében található ä betűt. Sehogyan sem, hiszen a billentyűzetén nincs ilyen gomb! Ez az oka annak, hogy a hazai internetes címekben sem használják az ékezetes betűket. A külföldiek egyszerűen nem jutnának el a weboldalra, mert nem tudják beírni a szükséges betűket.

Fellner Ferenc informatikus