Az esetek többsége arról tanúskodik, hogy újabban egyre több mifelénk az erős ember. Aki azt látja, és úgy érzi, több mindent meg lehet oldani izommal és ököllel, mint azelőtt. És a közönség éberségét meg a lázas ingerültséget folyamatosan fenntartani igyekvő felelőtlen politikai nyilatkozatok hallatán talán feljogosítva is érzi magát arra, hogy ne a szokványos megoldást keresse, amikor konfliktushelyzetbe kerül. Olaszliszkán a szokványos megoldás az lett volna, hogy a felek megvárják a helyszínelő rendőrt. Ezúttal nem várták meg. A napokban különben halálra vertek a helyiek egy 22 éves jászberényi fiatalembert azért, mert Tiszacsegén csapni kezdte a szelet egy lánynak. A múlt hétvége hozadéka az is, hogy egy 16 éves fiú a haverjával együtt agyonrugdosott egy 44 éves férfit Bácsalmáson. Mi ez? Hová jutunk így?

Október 6-án, pénteken a Kossuth téren Orbán Viktor beszélt az egybegyűltekhez. Amikor hazafelé tartottam, újra meghallgattam a rádióban a „békés tüntetőkhöz” intézett szavait. Azóta többször el is olvastam. Ebből idézek. „Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim! Kérem Önöket, nézzenek most szét! Ki tudna, ki tudhatna egy ilyen erőnek ellenállni? Miféle erő vagy miféle karhatalom? Ez a sok százezer megfeszülő kar képes lenne minden követ megmozgatni. A sok százezer egymásba kapaszkodó ember képes bármilyen hatalmat elsodorni.”

Az olaszliszkai eset óta egyfolytában azon tűnődöm, vajon az erőnek ez a nyers felmutatása átszivárog-e a hétköznapi civódások világába?

Orbánnak köszönhetően a sunyi politika évek óta életveszélyes és dupla fenekű beszédekre törekszik. E beszédek egyszerre támaszkodnak az uszításra és a látszólagos békítés hazug szándékára. Orbán például így zárta le a kifejezetten agresszív részt az október 6-i nagygyűlésen: „De, kedves barátaim, a mi erőnk, a demokraták ereje más, nem fizikai természetű. A mi erőnk a méltóság, a fegyelmezettség és a kitartás ereje. Állhatatos kitartásunk és kiállás szilárdabb minden nyers indulatnál.”

Arra gondolok, olyan ez, mintha a csilis babra franciakrémest darabolnánk.

Az orbáni erőbeszéd évek óta azzal érvel, hogy az együttlét minden másnál erősebb. Mi van akkor, teszem föl magamban a kérdést, ha ezt a társadalom nyíltabb szintjein élők a konfliktushelyzetben úgy fordítják le, hogy a kiengesztelhetetlen ellentétek kezelésének egyetlen módja a túlerő alkalmazása? „Még sohasem voltunk ilyen sokan, még sohasem voltunk ilyen erősek! – hirdette meg az erő politikáját négy éve a bukott miniszterelnök. – Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk, és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben. Legfeljebb egy kormány kerülhet ellenzékbe saját népéhez képest.”

Mi van, ha ebből a rafinált szövegből csak annyi fordítódik le, hogy ha többen vagyunk, akkor talán erősebbek is lehetünk? A bácsalmási tinédzserek ketten voltak egy ellen. És a jelek szerint ennek fölismerése elég volt ahhoz, hogy az az egy ne élje túl a feloldhatatlan ellentétet.

Orbán évekkel ezelőtt egyszer már beszélt a tévészékházról is. A jól ismert technikát alkalmazta: fölajzom és fölingerlem a tömeget, aztán odavetek valami békülékenységre utaló koncot a sajtókutyáknak. Íme: „Ma is megtapasztalhattuk, milyen sokan vagyunk, milyen erősek vagyunk. Akár arra is gondolhatnánk, hogy egyszerűen felemeljük ezt az épületet itt a hátunk mögött, de nem adunk ki ilyen jelszót. Mert nem szeretjük a lökdösődést, és nem vagyunk úgy öltözve.”

A felajzott tömeg, amelynek a politikai beszéd által fölerősített tagjai úgy érezhették, többen vannak, mint a rendőrök, szeptember 18-án elkezdték felemelni az MTV székházát. A jóslat bevált. A voksokért lihegő politikus metaforája egy szemvillanás alatt elveszítette finomságait. De nem rémült meg szavai beteljesülésétől, hanem fölült a dühödt erőszak hátára.

Ha az erő kezd dominálni azokban az élethelyzetekben (is), amelyekben nekünk magunknak kellene föloldanunk a konfliktusokat, akkor minden bizonnyal elveszünk. Nem lehet minden faluba, minden útkereszteződésbe rendőröket állítani. A helyzet az, hogy az elvont, imaginárius (elképzelt) erővel játszó és kacérkodó politikus képtelen fölmérni szavai súlyát. S attól félek, az sem izgatja különösebben, hogy a rafinált körmondatokból kilúgozódó uszító szavak az „itt mindent lehet” érzésével keveredve önálló életre kelnek. S az erő gondosan kiagyalt metaforái helyett a hétköznapi konfliktusokban az öklök, a rúgásra lendülő lábak viszik a prímet.

Azokkal szemben pedig, láthatjuk az olaszliszkai esetet, mindnyájan védtelenek vagyunk.