Nem tudom, volt-e olyan pillanat, amikor észre lehetett venni, hogy Fischer Ádám nagy karmesterré vált, volt-e olyan, hogy nahát, tegnap még nem, de ma már igazán. Tavasszal már az volt, a Parsifal idején, és őszre is az maradt a Mozart-operával.

Pedig csak zenél, illetve az előadás elején bemondja az összes szereplőváltozást, a magam részéről nem tudom követni, de nem is nagyon bánom: ez az ő estéje. Más oldalról nézve pedig igazságtalanság lenne, ha név szerint említenénk a ballonkabátos énekesnőt, aki tényleg csodálatosan énekelte Sextus szerepét, bírta a díszítéseket is, de az egész alakítása csupa lélek, izgalom, indulat és erő, ugyanakkor nem említenénk meg név szerint a klarinétművésznőt, aki két ária kísérőjeként is a pódium elejére fáradt szólózni, és elképesztő, hogyan játszott. A Dán Rádió Kamarazenekara működött közre, ismerős arc az első fuvolista, Seress Dóra, öröm látni, hogy menynyire jó társaságba keveredett.

Az este azonban tényleg Fischer Ádámé. Az embernek az az érzése, hogy mindenki helyettesíthető, ahogy valóban vannak is helyettesek, és az előadás körülbelül mégis ugyanaz a színvonal marad, amíg Fischer Ádám vezeti. Mert a nyitánytól kezdve egységes az előadás, és az marad a befejezésig, énekelhet a határozott, de túlságosan is egysíkú karakter Vitellia vagy a Rádiókórus, a szép hajú tenor, aki a nagyáriában klasszikus zenei Elvis Presleyvé változik, és szenvedélyes csípőriszálással ad nyomatékot művészetének.

Az egész annyira egyszerűnek látszik, és mégis megfejthetetlen. Minden ugyanaz, és mégis minden más, végig a Titus szól, természetesen, de nem az, amit megszokott az ember. A hangzás már a nyitány alatt is áttört, a szélsőségek végpontjai messzebb vannak egymástól a szokottnál, előrehajol az ember a halk részeknél, és aztán megcsapja, magával rángatja a fokozás. Más, de nem erőlködés, nem az eredetiség akarása, egyszerűen csak végig lett gondolva a mű az első hangtól az utolsóig. Vagy egy másik pillanat, amikor a gyilkosságra készülő Sextus bejön, tétovázik, megáll, elzsibbad keze-lába, aztán elszánja magát, és elindul, hogy öljön. Mindez nem színpadi esemény, hanem zenei, az énekes csak áll a kottaállvány mögött, és neki sincs más dolga, mint nekünk, föl kell ülnie a hullámra, hadd vigyen minket Mozart vagy Fischer Ádám, vagy a kettő együtt, amit, ugye, zenének szoktak nevezni.

(Mozart: Titus kegyelme. Művészetek Palotája)