A szlovák reformpolitikus csodálkozott: hogy hiányozhatnak, illetve hogy lehetnek ennyire csökevényesek a magyar gazdaságban és egyáltalán a magyar elitben a visszacsatolások? Hol voltak a független elemzők? Miért nem jelezte senki a szerkezeti bajokat? A közgazdászoknak puha tényezőkről: fóbiákról, lövészárkokról, kommunikációs görcsökről, pártszerkezetekről beszéltem.

Korábban úgy láttam, hogy a Magyarországon kialakult kétpártrendszer (hiszen a kicsik mozgása lényegében reakció a nagyok küzdelmére) a stabilitás alapja. Hogy míg Közép-Európában máshol a politikai elit szereplését a folyamatosan bomló és újraalakuló koalíciók, a feltöredezett pártrendszer, a néhány évente újraalakuló politikai pólusok és az ideológiákról, elvekről leszakadt kormányzati szövetségek határozzák meg, nálunk a két kemény ellenfél sokkal gyakrabban teremt tiszta helyzeteket. S ez a küzdelem élteti a magyar eliteket. Óvja őket az Európában oly sokfelé megfigyelhető kollektív agyérelmeszesedéstől. Ez elvben talán igaz lesz a továbbiakban is. De az utóbbi hónapok történései azt mutatják, hogy az ilyen kétpártrendszer az ország sírásójává is válhat. S ez még akkor is így van, ha a két oldalt ezért nem egyenlő felelősség terheli. A '90-es években még valamilyen, a magyar hagyományokból érthető s a hazai közönség számára különösebb magyarázatra nem is szoruló "kultúrharc" folyt inkább a nemzetiek és az urbánusok között, ami az állami személyzeti politikában nem jelentkezett feltétlenül naponta és mindenütt. Az Orbán-kormány azonban ebben valóban stílust váltott. Legszűkebb belső stábjaiban sem érdekelték az egykori gyerekszobák. Kizárólag a feltétlen lojalitás számított s az együttműködési készség az ellenfél holdudvarának egzisztenciális megsemmisítésében. Mit kell magyarázni, hogy a zsákmányt felzabáljuk?! Végtére is azért adott az Ég nekünk fogakat. Ebből később a másik oldal is sokat tanult - bár közben esetenként azért szégyellte magát.

A kíméletlenebb párharc ezután a politikai elitek számára a legegyszerűbb operációkat is egyre nehezebbé, majdhogynem kivitelezhetetlenekké tette. Sokat ront a harcmodorodon, ha tudod, bármilyen karcolástól vérmérgezést kaphatsz s véged. Olyankor is bizonytalan leszel, amikor senki sem érti, mi történt veled. S odavágsz, amikor mások nem is értik, miért kellett itt valamit erőből megoldani. Ki próbálkozhat itt valóban őszinte beszéddel?

A romlott problémakezelési technikák 6-8 év alatt reflexként beépültek a pártelitek világképébe. S mert a jelenlegi politikusgeneráció már kész, tanulási periódusa lezárult, nem hinném, hogy belátható időn belül valami is változna. Az értelmiségi elitcsoportok is tudják, hogy politikai stílusváltásra csak igen korlátozottan lehet mód. Az ostromgépeket folyamatosan járatják. S ezek zaja fegyelmez.

Mindez még mindig nem lenne életveszélyes, ha működne valamilyen civil társadalmunk. Ha léteznének fórumok, amelyek közvetíthetnének az elitcsoportok között. Ahol megfogalmazódhatnának álláspontok úgy, hogy nem kell attól rettegned, bármit mondasz, a nyilvánosság azt úgyis kizárólag a két oldal párviadala szempontjából hajlandó értelmezni. Civil világ alatt most nem a legényegyletekre, szülői munkaközösségre, falusi rendfenntartókra gondolok. Ők máshol fontosak. S nem is egyszerű társadalomkritikáról lenne szó. Az nálunk túlságosan is bekiabálássá vált a lelátókról. S a nézőnek sokszor valóban semmi sem drága. De ha a politikai elitek számára most valóban nem lehetséges a párbeszéd, akkor azzal a civil oldalakon kellene próbálkozni. Tudom, a '89 utáni világban ott is leépülnek a civilek, ahol korábban fontosak voltak. Nálunk meg régebben sem igen számítottak. De épp a kétpártrendszer különleges körülményei értékelnék fel ezeket az értelmiségi próbálkozásokat. Itt nem kellene a két oldaltól egyenlő távolságot tartani - úgy általában. De a konkrét ügyek kezelésében kíméletlenül szakszerűek lehetnének. Épp szakszerűségükkel lehetnének kikerülhetetlenek. A mai magyar világban, ha kigyulladna egy színház, szirénák ide-vagy oda, a közönség fele a helyén maradna, mert azt gondolná, biztosan csak a másik oldal blöffjéről van szó. A civil értelmiség itt legfeljebb vészcsengők működtetésére lenne képes. De ezek nélkül biztosan leég az épület.

A szerző szociológus