A kritikák és a jobbító javaslatok azonban nyilvánvalóan nem vonatkozhatnak a humán és a társadalomtudományokra. Nem azért, mert ezeknek nincs meg a maguk baja, hanem azért más jellegű és természetű tudományokról van szó. Például a vitában fontosnak tekintett piaci hasznosulás vagy az idézettségi mutató alig értelmezhető ezeken a területeken. Ennek ellenére a vitázók ezt a distinkciót nem tették meg, ami nem egyszerűen fogalomhasználati probléma, hanem annak a tradíciónak a továbbélése, amely a társadalomtudományokat fejletlen természettudományoknak tekinti. Ennek megfelelően a természettudomány speciális problémáit a tudomány problémáinak tekintik, a tudományt a természettudomány igényei és normái szerint próbálják szabályozni és irányítani, ami súlyos tévedés.

Természetesen vannak közös problémáink s normáink, de a humán és társadalomtudományok sajátos elvek és normák szerint épülnek fel, amelyek radikálisan megkülönböztetik őket a természettudományoktól. Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy a társadalomtudományok nem egy embertől függetlenül létező tárgyi világ törvényeit kutatják, és ezek felhasználását ambicionálják, hanem az emberi kultúra különböző vonatkozásait vizsgálják. Három alapkérdés körül forgolódnak: mik voltunk, mik vagyunk és mik leszünk, avagy mit tettünk, teszünk és tehetünk. Nem fedeznek fel semmit (legalábbis úgy nem, mint a természettudományok), amit aztán "be kell vinni" a gyakorlatba. Újraértelmezik az emberi és a társadalmi élet egy-egy területét, az ember produktumait s viszonyait, ezzel maguk is részt vesznek ennek a kultúrának az alakításában. Értelmezéseik középpontjában a különböző jelentések állnak, azok a dolgok, amikről az emberek, mondjuk így, a laikusok, maguk is gondolkodnak és beszélnek. És a társadalomtudományi tudás még csak nem is kumulálódik, hanem gazdagodik, részletesebbé válik. Miként a művészet és a vallás is, csak éppen más tradíciók alapján és más eszközökkel. A Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeteinek ma már mintegy a fele humán és társadalomtudományi intézet, és az egyetemisták is nagy létszámban tanulják ezeket a tudományokat, nagyjából olyan arányban, mint Európa más országaiban.

A vita egyik központi problémája a tudomány piaci hasznosulása volt. A humán és a társadalomtudományokra nézve már maga "az anyagi hasznosulás" is értelmezhetetlen kifejezés: a mi kutatásaink sem jól, sem rosszul nem piacosodnak. Természetesen vannak a piachoz közel álló tudományok, mondjuk a közgazdaságtan, de a szociológiáról vagy a politológiáról is elmondhatjuk ezt. Vannak állami-közéleti s privát hatalmi "tényezők" minden országban, így nálunk is, amelyek érvényesülésük és eredményes működésük érdekében megfizetik a működésükre vonatkozó alkalmazott tudást, többnyire nem is rosszul. Csakhogy ez soha nem absztrakt ismeretet jelent, hanem személyeket, akik mindenféle tájékoztatókat, felméréseket, terveket, modelleket készítenek a megrendelőknek vagy éppen a munkaadóknak.

Ám a humán és társadalomtudományi kutatások többsége nem kötődik piaci felhasználói igényekhez. Mi, ha jól végezzük a munkánkat, a tudományért és nem a tudományból élünk. Itt a kutatók egyrészt az emberek és közösségük gondjain s feladatain törik a fejüket, másrészt tudományuk kérdéseire keresik a választ. Vajon miféle piaci haszna volt annak, hogy Kornai János 1980-ban publikálta A hiány című könyvét, Szűcs Jenő 1981-ben a Vázlat Európa három történelmi régiójáról című terjedelmes tanulmányát, vagy hogy Hofer Tamás 1997-ben magyarul is megjelentette a Fél Edittel közösen írt könyvét, az Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásbant. Ezek a munkák, és még sok hasonló, önismeretünket gyarapítják, lehetőségeinket fogalmazzák meg, és társadalmunk, kultúránk tudományosan is értelmezhető sokszínűségét bizonyítják. Arról szólnak, hogy miért és hogyan élünk, mik a lehetőségeink.

Mi éppen nem azzal foglalkozunk, hogy miként lehetne sokkal jobban eladni valamit és még többet fogyasztani, hanem azzal, hogy mi módon kereskedünk, fogyasztunk, és mire való a "nagy zabálás". Újraértelmezzük, fejlesztjük és tanítjuk azt az egyetemes és nemzeti kultúrát, amelyre a magyar társadalom önismerete és fejlődése épül. Mondhatnám, hogy "emberanyagot" és kulturális közeget "termelünk" Kóka János vállalkozásai számára, aki aztán az újgazdagok vakságával minősíti szemétdombra való kacatnak a munkánkat, hiszen tényleg nem tudja közvetlenül piacosítani.

A kutatások színvonala természetesen a társadalomtudományok területén is fontos tényező, ám a minőséget is jelző elfogadottságot igen nehéz értelmezni és megítélni. A tudományszervezők ennek megkönnyítésére találták ki az idézettségi mutatót, ami ezer sebből vérzik, nem is való másra, mint arra, hogy azok is tudjanak döntéseket hozni, akik nem ismerik az adott tudományterületet. Ez a mutató jellegzetesen és kifejezetten a természettudományi kutatások elismertségét képes úgy-ahogyan mérni, hiszen csak itt létezik az a kutatási tárgy, amely független a kutatótól. A társadalomtudományban kicsit is tájékozottak előtt közhelynek számít, hogy a kutatók itt szinte csak az általuk preferált paradigma munkáira hivatkoznak. A XX. század első felének két nagy társadalomtudományi óriása, a német Max Weber és a francia Émile Durkheim nem idézték egymást. A társadalmat eltérő perspektívák alapján szemlélték, eltérő nézőpontok alapján konstruálták meg természetét s működését. Mindketten érvényes új világot teremtettek a társadalomra nézve, mint az ifjú Bolyai a matematikában.

Hát nincs egységes, kimerítő és végérvényes "társadalomképünk"? - kérdezik ilyenkor kétségbeesetten a dogmatikus lelkek. Bizony nincs, soha nem volt, és nem is lesz! A társadalmi és az emberi világ kimeríthetetlenül gazdag, és a nagy elmék mindig is képesek arra, hogy ennek új és új arcát mutassák meg. Ezért is kultúra ez, nem valami objektív vagy halott tárgyiság. A humán és társadalomtudományok legújabb eredményei éppen erről szólnak, nem pedig arról az agresszív illúzióról, hogy egyszer majd minden létező értelmezhető és kezelhető lesz egységes "képletek" alapján, merthogy a társadalom állítólag pusztán csak bonyolult gépezet vagy érdekes organizmus. Ez a természettudományokat majmoló szemlélet, és semmi köze a társadalom tényleges folyamataihoz, sőt kifejezetten ártalmas mindenkire nézve. Egyenes következménye a követelődzés, hogy prezentáljuk piaci hasznosságunkat, vagy legalábbis valamelyik párt, mozgalom, kormányzati szerv számára való felhasználhatóságunkat. Úgy vélem, hogy a társadalomtudományi alapkutatásokra nézve kifejezetten veszélyes a "közvetlen hasznosulás" igénye, a részekhez való kicsinyes dörgölődzés. Ha van baja a magyar társadalomtudományi kutatásnak, akkor éppen ez a baja, a távlatok hiánya; annyira, de annyira hasznos akar lenni, hogy rendre kiszolgáltatja magát a napi hasznosulásnak. Ebben a szerencsétlen vitában pedig még fenyegetik is, hogy ha nem piacosul eléggé, akkor szétkergetik. Legyen világos: aki így beszél, az az egyetemes és magyar humántudományi és társadalomtudományi kultúra ellen lép fel.

A szerző politológus, egyetemi tanár