A reménytelen helyzetek szabadulóművésze
Ez a karrier nem volt nyílegyenes: a középiskola és az egyetemi felvételi között majd három évtized telt el. Az első kitérő a házasság volt, 17 évesen ment férjhez, alig egy évre rá megszületett a fia. Az érettségit már estin tette le. A honvédségnél dolgozó férj akkor kezdte el a jogi egyetemet. Ki törődik a gyerekkel, ha mindketten tanulnak? - szólt a költői kérdés, amire eszébe sem jutott azt válaszolni, hogy talán meg lehetne osztani a családi terheket is. Különösen, hogy párja karrierje meredeken ívelt felfelé. Két év után a vidéki kisvárosból - ahol addig éltek - Pestre helyezték. Szűcs Ildikó elvégzett tehát egy gépíróiskolát, és maga is a katonaságnál kezdett el dolgozni polgári alkalmazottként. Azután előrébb lépett a ranglétrán, lett kinevezett polgári alkalmazott, és egyúttal anyagbeszerzőből titkárnő.
Első házassága talán négy évig tartott. A válást követően két évvel ismerkedett meg második férjével, aki nyomban "ki akarta venni" a katonaságtól, nem tetszett neki, hogy leendő nejét annyi férfi veszi körül. Az új férj egyébként amolyan kivevős volt, mert azután a munkából is kivette, hogy legyen otthon a - saját, meg a párja előző házasságából hozott - gyerekekkel. Igaz, addig eltelt pár év. Ez volt a rendszerváltás körüli nagy gründolások időszaka, amikor férje is saját vállalkozást alapított. A fiatalasszony itt dolgozott egy ideig, megint csak titkárnőként. Majd más kisvállalkozásokhoz ment, amelyek vagy tönkrementek, vagy éppen más okból nem fizettek bért. Így születhetett a döntés, hogy akkor már jobb, ha a gyerekekkel foglalkozik.
A legegyszerűbb megoldás hosszú távon gyakran a legkockázatosabb - lett bölcsebb egy élettapasztalttal alig két év leforgása alatt. A férje váratlanul meghalt, a közös lakást el kellett adni, a fele érték az előző házasságban született gyermeket illette. Összes hasznosítható tudása akkor az a szervezési gyakorlat volt, amelyet az évek során összeszedett, hiszen a gépírói szakma a komputerek világában nagyjából annyit ért, mint ha kovakővel tudott volna tüzet csiholni. A véletlen segített, összefutott meghalt férje egyik barátjával, aki gyerekműsorokkal haknizott az országban. Ő lett a színésztrupp mindenese, titkárnője, szervezője, anyagellátója, sofőrje.
Alig három év múltán elkezdett betegeskedni, hónapokon át folyamatosan lázas volt, mire kiderült, mi baja. Operáció következett, összességében vagy másfél évig volt munkaképtelen. Mire felépült, párkapcsolata ment tönkre.
- Amíg megvan a két kezem és két lábam, addig nem esem kétségbe - válaszolja a kérdésre, hogyan viselte ezt a helyzetet. Valaki szólt, hogy egy nénihez keresnek Svájcba ápolót és házvezetőnőt. Ez - éppen fél évre - megélhetést adott. Hazatérve megint végigtelefonálta az ismerősöket. Nemsokára szólt egyik barátnője, hogy egy belvárosi irodaház tornatermébe keresnek recepcióst. Az ajánlatnak azért is örült, mert így a rendszeres testedzésre vonatkozó orvosi utasítás teljesítése is könynyebbnek látszott. Pár hét múltán az egész objektum irányításában szabad kezet kapott, valójában ez is szervezési, gondnoki munka volt.
Nekifutott az egyéves aerobik oktatói tanfolyamnak, a 120 ezer forint tandíjat barátja előlegezte meg. A tanfolyamról - ahol a huszonévesek között ő volt a korelnök - sokan lemorzsolódtak, nemcsak azért, mert olyan tárgyakból kellett vizsgázni, mint az anatómia, pszichológia vagy zeneelmélet, hanem a gyakorlat sem volt könnyű. - A legtöbben éppen azon buktak el, hogy a mozgást nem tudták a zenével összehozni. Élesben persze, az első órákon ő is szorongott. - Olyan ez, mint a vezetés, rengeteg mindenre kell figyelni: a zenére, a nagy egyre (ez az ütemeket elválasztó kis szünet), a mozgásra, miközben folyamatosan magyarázni kell, hogyan végezzük a gyakorlatot, és milyen lépéskombináció következik.
Lassan megtanulta a változatos koreográfiájú órák felépítését, a vendégek motiválásának, megtartásának fortélyait. Egyre jobban tetszett neki új szakmája, figyelte, milyen új irányzatok jönnek divatba: elvégezte a thaiboksz, a sztepp, a spinning, a személyi edzői tanfolyamokat. Közben elcsábult egy újonnan nyílt edzőterembe, ahol instruktorként is kipróbálhatta magát. A vállalkozás azonban hamar tönkrement - a helyiség, a gépek béreltek voltak, ráadásul négy alkalmazottal dolgoztak, ennyi költség kitermelhetetlen egy kis teremből - így megint főállás nélkül maradt. Szabadúszóként tartott órákat. Az átlagos tarifa azonban - legalábbis pár éve - 1000-1500 forint volt óránként, amiből a megélhetéshez sem jött össze soha elég, nem beszélve a költségekről. Igaz, edzőruhát soha nem vett márkásat, de arra adott, hogy az órái változatosak legyenek, márpedig egy-egy cd ára is meghaladja a háromezer forintot.
Nem csoda, hogy nagyot ugrott örömében, amikor felhívták az egyik nemzetközi gyógyszállóból, háromszoros óradíjajánlattal. Bekerülni ebbe a körbe már önmagában nagy szó, hónapokig kell várni, hogy egyáltalán visszahívják az embert. Ez már adott valamelyes létbiztonságot, legalább annyit, hogy engedjen a fia unszolásának - aki most már bölcsészdoktor iskolás, és ösztöndíjából állja lakásuk rezsijét -, megpróbálkozzon a Testnevelési Egyetem rekreációs szakán a felvételivel. Maga is meglepődött azon, hogy a huszonévesekkel is állta az erőnléti versenyt, lehagyta őket futásban, partner volt a labdajátékokban. Úgy 140 jelentkezőből 70-et vettek fel, közülük - most másodév végére - 49-en maradtak. És még csak most jön a második félidő. Időközben a szállóban "havidíjas" állást is kapott, az óraadás mellett az edzőterem egyik instruktora lett.
- Elértem, amire a gimnáziumban készültem - állapítja meg némi elégtétellel. - Igaz, majd 50 leszek, mire megkapom a diplomámat. Lehetett volna kevesebb kacskaringóval, persze, de mindig annak érdemes örülni, ami van. A kérdésre, meddig lehet művelni ezt a szakmát, a válasz, hogy nyugdíjaskorig mindenképp, remélhetőleg azután is, hiszen nagy nyugdíjra ő aligha számíthat. Legföljebb nem szteppet és spinninget oktat majd, hanem áttér a jógára és a személyi edzőségre. - Egy alkalommal az órámon részt vett egy nyolcvanéves hölgy Amerikából. Gond nélkül tartotta a tempót. Azt mondta, odahaza a csoportban nem is ő a legidősebb - idéz fel egy történetet, hogy érzékeltesse a remélt jövőt.
