Vasárnap délután gáttalan erőszakról szóló hír sokkolt: egy könnyű sérüléssel járó gyerekgázolás nyomán szabadult el felnőtt emberek indulata Olaszliszka cigánytelepén, és ez sajnos a lehető legrosszabbul, egy kiváló ember halálával és két gyermekének életre szóló lelki traumájával végződött.

Olaszliszka ott van minden utcasarkon. És nem csak romák az elkövetők. Nem sokkal e megdöbbentő esemény előtt szemtanúja voltam már egy érthetetlenül durva jelenetnek. Szombat hajnalban legalább százötvenen ácsorogtunk Budapest központjában egy félig megvilágított buszmegállóban. Elvonult mellettünk egy csapat, amely még az „utcán is vadul bulizott”. Volt tesztoszteronjuk bőven. Mindenki figyelte őket a szeme sarkából, a „maradjunk minél messzebb” alapállását felvéve. Éppen, mikor a busz begördült, még láttuk, hogy hirtelen felbőszültek, és rohanni kezdtek két férfi felé az út túloldalán. Nem tudom, mivel kelthették fel a nagyhangúak figyelmét, talán botor módon átkiabáltak nekik valamit. A létszámfölényben lévő „nagyfiúk” mindenesetre váratlan indulattól űzve átrohantak, és minden teketória nélkül ütni-rúgni kezdték a két lebénult embert. A „nézőközönségből” volt, aki telefonálni próbált, és volt olyan is, aki láthatóan nem tudta, ébren van vagy álmodik: rémülten nézte az egészet, biztosan nem hitt a szemének. Csak a helyszín közelében maradt éjszakai járókelők tudhatják, mi lett a vége. Reménykedem, hogy még azelőtt leálltak a rugdosók, hogy végzetes baj lett volna ebből. Minden tanú számára megdöbbentő volt azonban ez a minden átmenet nélküli, hihetetlenül intenzív erőszak.

Két eset egymás mellett. Az egyik országos sokkot okozó tragédia, amit cigányok követtek el. A másikról, a „fehér” elkövetők - és különösen áldozataik – szerencséjére nem szólnak a híradások, „csak” a közvetlen tanúkat sokkolta. Az erőszakos megoldás kultusza azonban helytől és szereplőktől függetlenül közös. Ennyiben egyet lehet érteni azzal a cigány vezetővel, Kolompár Orbánnal, aki Olaszliszka kapcsán azt hangsúlyozta: ez nem cigány ügy, hanem köztörvényes bűnügy. Nem cigány ügy, ha ezen bárki olyasmit értene, hogy az erőszakos huliganizmus cigány jellegzetesség. Teljes félreértés azonban e cigány vezető részéről, ha egyáltalán nem akar foglalkozni a borsodi tragédia nyomán a cigányságra is vetülő árnyékkal. A közvélemény ugyanis ezt egyértelműen cigány ügyként azonosítja, és erre válaszolni kell. Mindenekelőtt úgy, hogy elsősorban a cigány értelmiségiek ítélik el, ami történt, és utasítják el egyértelműen az olaszliszkai lincselést, és általában is az erőszakot. Ahogyan a Roma Polgárjogi Alapítvány részéről Horváth Aladár egyértelműen meg is tette, kimondva: „A magyar törvények mindenkire egyformán érvényesek, nemtől, kortól, szociális helyzettől és etnikai hovatartozástól függetlenül. Mi, romák és nem romák, hazánk nyugalma és békéje iránt elkötelezett állampolgárok felhívással fordulunk minden polgártársunkhoz, az ország felelős intézményeihez, hogy következetesen szerezzünk érvényt a magyar jogállamiság normáinak, az erőszakmentesség írott és íratlan szabályainak.”

Természetes, ösztönös válasz az elégtételt követelő indulat, amelyet, ha civilizált keretek között marad, leginkább a súlyos büntetés elégíthet ki. Szembe kell nézni azzal is, hogy kevesen hiszik a magyar igazságszolgáltatásról, de különösen a büntetés-végrehajtásról, hogy olyan eszközök, a kiszabható büntetésnek olyan változatai lennének a birtokukban, amelyek segítenék az erőszakos emberek jellemének jó irányba formálását. Mindenkiben felmerül azonban az a kérdés is: mi van a kirívóan erőszakos ügyek mögött? Hányan élnek ebben az országban olyanok, akiktől ennyire kell félnie a tisztességes embernek? Mitől válnak emberek ennyire veszélyessé, romlik-e vagy talán javul a helyzet generációról generációra? Az erőszak mindig jóvátehetetlen bajt okoz azzal, hogy széttépi a világ kiszámíthatóságába és biztonságosságába vetett hitet, ami nélkül nem lehet élni. Megalázza és megkeseríti mindazokat, akik segíteni szeretnének, de nem tudtak, akár azért, mert csak utólag értesültek az egészről, akár jelen voltak, de tehetetlen tanúi lettek a rémálomnak.

Egyenként keveset tehetünk a megoldásért, de egy állampolgári közösség tagjaiként valamennyien felelősséget viselünk. Valahányszor betojunk és lebénulunk az erőszak láttán, azt üzenjük a barbároknak, hogy nincs előttük akadály. De akkor is az élhető köztársaság vereségét készítjük elő, ha hisztériával, előítéleteink szabadjára engedésével, gyűlölködéssel válaszolunk, végső soron az újabb erőszaktól várva védelmet az erőszak ellen.