- Meglepő a cím: "tabuk nélkül". Tizenhat évvel a rendszerváltás után miféle tabukra utal?

Az nyilvánvaló, hogy a Kádár-rendszer 33 éve alatt tabu volt '56-ról beszélni; a Nyugatból való kiábrándulás és a Kádár-korszak koncessziói mély álomba ringatták a társadalmat, és a többség meg is kötötte ezzel a maga békéjét. A "néma hagyomány" időszaka után, a rendszerváltozással kezdődően a forradalom története a belpolitikai összetűzések középpontjába került, vagyis politikai aprópénzre váltották. Az alapvita persze Nagy Imréről szólt: ő a kommunisták között áruló volt, mert nemcsak saját személyisége, de ideológiája határain is túlment, a másik oldalon viszont sosem bocsátották meg neki, hogy a munkásmozgalomban nőtt fel, és hogy utolsó pillanatáig kommunista és patrióta volt - egyszerre. Még ma is tabu arról beszélni, hogy Nagy Imre a KGB jogelődjének, az NKVD-nek a tisztje is volt az emigráció éveiben, és embereket juttatott kivégzőosztag elé. Az erről szóló iratokat '89-ben az MSZMP Központi Bizottság is megszerezte, így próbálta Grósz Károly megakadályozni Nagy Imre rehabilitációját. Mindenki viszi tehát magával a múltját, de ez nem változtat azon, hogy Nagy Imre tétovasága ellenére is igazi hősként viselkedett élete utolsó heteiben.

- Hasonló ellentmondásokról, esetlegességekről a szabadságharcosokkal foglalkozó részben is sokat ír...

- Mert nagyon nehéz egyértelműen megítélni, hogy hol kezdődtek a szabadságharcosok, és hol végződtek a katonák, illetve a párt. Néha egészen apró dolgokon múlott, hogy kiből lett áruló, és kiből hős, sokakat a véletlen sodorta a történelem kellős közepébe. Arról sem szokás beszélni, hogy a szabadságharcosok között is mély különbségek voltak, sőt sajnálatos módon még gyűlöletre is akadt példa. Elég csupán Pongrácz Gergely és Iván Kovács László esetére utalni, utóbbi a Corvin köziek első parancsnoka volt, ma róla csak egy egészen pici tábla tesz említést, miután a Pongrácz testvérek letaszították őt posztjáról. Tabu még beszélni arról is, hogy sokan egymásra vallottak, amikor az életükről volt szó. A Nagy Imre köré csoportosult, párton belüli kommunista entellektüelleket és funkcionáriusokat sem lehet említés nélkül hagyni: Donáth Ferencnek és Losonczy Gézának történelmi szerepe volt, akár Nagy Imre élő lelkiismereteként is tekinthetünk rájuk. Vagy azok a sztálinizmusból kijózanodott vagy eleve szabadlelkületű írók, Háy Gyula és Déry Tibor például, akik szembe mertek nézni önmagukkal és a helyzettel. Noha átéltem, engem a mai napig elbűvöl '56. A könyvvel azt akartam megmutatni, milyen bonyolult, mégis, milyen szép volt 1956. Ilyen soha korábban még nem történt: öt nap alatt egy teljes rendszer a darabjaira esett szét. Fantasztikus kihívás egy történésznek és egy publicistának egyaránt, hogy megpróbálja a szálakat követni.

- A Szabad Európa Rádió erősen vitatható magatartásával külön fejezetben foglalkozik, és világossá teszi: a nyugati intervenció irreális várakozás volt, a szovjeteké elkerülhetetlen.

- A Szabad Európa szerepét nem lehet eléggé kiemelni Nagy Imre tragédiájával kapcsolatban. Amikor följöttem a pincéből az Üllői út és a Liliom utca sarkán, a Kilián laktanyától pár méterre, sosem feledem, azt mondta nekem egy fiatalember: azt hallotta a rádióban, hogy az amerikai csapatok éppen most lépik át a határt. Ezt ugyan így sosem mondta a Szabad Európa Rádió, de valahogy azt a benyomást keltette, hogy komoly nyugati segítség közeleg. Ehhez képest világos: Amerika cinikus propagandakampányt folytatott a Szovjetunióval és gyarmati országaival szemben, anélkül, hogy bármit is terveztek volna. Tudták ugyanis, hogy egy atomháborút kockáztatnának, ha beavatkoznának. A rádióadások félrevezették a közvéleményt, elsősorban a fiatalokat. Ez a forradalom eleve kilátástalan volt, de nem közvetlenül és önmagában váltotta ki a szovjet beavatkozást. Én is hittem, hogy van esély egy demokratikus szocializmusra, de a szovjet vezetés nem adhatta fel egész gyarmati birodalmát. Ma már tudjuk, hogy november 2-án Hruscsovék csak azon vitatkoztak Titóval, hogy miként fojtsák el a forradalmat, és Kádár vagy Münnich legyen-e az ellenkormány feje. '56 a csodálatos kilátástalanság forradalma volt.

- Most délután van, a Kossuth tértől néhány méterre beszélgetünk, a szónoklatok tisztán idehallatszanak. Milyen érzéseket váltanak ki a mostani események önből?

- Amit látok, deprimál. Ez nem forradalom, hanem egyes csoportok valamiféle szabad tevékenysége, amely árt a nemzet tekintélyének és a magyar parlamentarizmusnak. Persze a kormánynak is, de a miniszterelnök beszéde nekik többet ártott. A legtöbbet viszont az ellenzéknek árt mindez. Mert nekik tudniuk kellene, hogy demokráciában egy kormányt csak szavazócédulával lehet leváltani, nem baseballütőkkel. Kritizálni persze bárkit lehet, de amikor a nemzetiszocializmust idéző listákat olvasnak fel a téren zsidónak gondolt politikusokról, akkor ettől egy demokratikus ellenzéknek világosan el kell határolnia magát. Nem lehet a rasszizmusból csak egy kiskanálnyit enni, utána pedig túrós csuszát - az nem megy együtt. Én az életemet kétszer köszönhetem Nagy Imrének. '53-ban kihozott az internálótáborból, '56-ban pedig, ha lett volna az a támadás a Corvin köznél, amit a szovjetek akartak, akkor százával, ezrével ölték volna meg az embereket, és talán engem is. Ezért mélyen elítélem azokat, akik valaha mocskot szórtak erre a forradalomra, a magyar társadalmat félrevezették, ma pedig föllépnek, mint '56 eszméinek zászlóvivői, és egy demokratikusan választott kormány ellen agitálnak. Nem akarok neveket mondani, mindenki tudja, hogy kikről beszélek. Ez nem tesz jó benyomást külföldön sem. Lehangoló látni, hogy '56 belső lényegét, tisztaságát mennyivel jobban értékelik Nyugaton, mint itthon.

Paul Lendvai