Hol van Luik?
Ha lassan is, tehát kapcsolunk, mert néhány nap a flamand nyelvi (és politikai) közösség területén, egy ősi egyetemi városban már hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy franciául semmit nem írnak ki. Annak ellenére, hogy a tízmilliónyi Belgium lakosainak egyharmada francia anyanyelvű vallon. Aminthogy a vallon területeken sem beszélnek flamandul. Ember legyen a talpán, aki gyorsan eligazodik a belga állam szervezetében, vagyis a szövetségin kívül a féltucatnyi közösségi és regionális parlament, valamint ugyanennyi kormány zaklatott viszonyában.
A patinás egyetemi város (Löwen= Leuven=Louvain) hatalmas kínálatú könyvesboltjaiban sem látunk francia nyelű könyveket. Ez érthető is, hiszen a félezer éve működő egyetemnek, ahol valaha Erasmus hirdette Európának a humanizmust, egy miatyánknyi távolságra felépítették a francia nyelvű párját, s ma már a régi falak közt csak flamand világ létezik. Testvériesen megosztoztak a könyveken is, valahol a K betű táján kettészedték a régi könyvtárat, az egyik része flamand tulajdonban maradt, a másik meg a vallonoké lett.
Persze nem most hallunk először erről a Belgiumról. Az 1980-as évekre megtörténtek a nagy szétválások. A jelentős pártok közt is a liberálisból, keresztényből és szocialistából "természetesen" kettő van. Az akkor még létező kommunista párt vezetői a szétválási kavarodásban egy kis rátartisággal mondták, hogy már csak a király és ők maradtak belgák. De azért bizottsági üléstermeikben kabintolmács berendezés volt, mert hivatalos megbeszéléseiken mindenki az anyanyelvét használta, függetlenül attól, hogy egyébként mindegyikük tudott a másik nyelvén. Hát valahogy így nézett ki a belgaságuk. A flamandok szerint ma már a király belgaságával is baj van, mert a belga uralkodó állítólag szívesebben beszél franciául, mint flamandul.
Meg egyébként is, a történelem során a flamandokat a vallonok elnyomták és lenézték. Most aztán változott a helyzet. A flamand területek külön számított bevételei meghaladják a vallon vidékeket, s a belga állam kiegyenlítettségre törekvő átcsoportosításai helyett a szélsőjobboldali flamand párt önálló, független Flandriát akar. Plusz meg még jó néhány olyan dolgot, ami a szélsőjobbos ideológiákból származik, az abortusz eltiltásától az idegenek kitoloncolásáig. Egyébként Belgium tiszta, gazdag, rendes ország. Hozzánk képest nagyon gazdag ország. A nemzeti, etnikai szeparatizmusok érdekében szemrebbenés nélkül fizetik az egyre nagyobb keszekuszaságot okozó sokféle törvényhozó és végrehajtó apparátust, csakhogy megférjenek egymással. De az intézmények nyelvi, nemzeti duplázását, triplázását, meghökkentő sokasodását beárnyékolják a nemzeti öncélúságok kérlelhetetlenségei.
A meleg, napsütéses belgiumi nyárban nem lehetett önfeledten gyönyörködni a meseszép régi városokban, amelyek - a magyarországi (Habsburg) Mária királynő óta, aki a mohácsi vész után Brüsszelbe kerülve hosszan vonakodva vált csak meg a szepesi városoktól húzott javadalmaitól - egyre csak gazdagabbak lesznek. Nem a zűrzavaros, kopott, provinciális Kelet-Európában voltunk. Flandria, Brabant s más belgiumi tájak a lehető legnyugatabbra vannak Európában, s Brüsszel az integrált Európa fővárosa. A francia és holland nyelven beszélő (azaz vallon, illetve flamand), belgiumi nációk nem anyagi nyomorúságok miatt kapnak bajba, hanem képzelt közösségeik elvakart sebei miatt.
Képzelt közösséget mondok Benedict Anderson nyomán, akinek újra kiadták most az elsőre 1983-ban megjelent, sokat idézett könyvét, az Imagined Communityt. De nem azért képzelt közösség a nemzet, mert üres fikció, hanem mert az egymással perlekedő vallási hitközösségek helyébe egy szekuláris, de hasonmód tételezett szövetséget képzeltek bele megálmodói a nemzetállam öntőformájába. Közös és egybetartó történelmet, kultúrát, értékrendet és érzelmes célokat álmodtak. A fenséges nacionalizmusok nagy történelmeket írtak a XVIII. század óta. És rengeteg vért ontottak ugyanezért máig.
Itt, nálunk a Parlament előtt hetek óta tüntető tömeg nemzetiszínű és árpádsávos zászlókat lenget. Egyes amerikai és kanadai magyarok ezer mérföldekre szülőföldjüktől szolidárisak a tüntetőkkel. "Távolsági nacionalizmus" - mondja Benedict Anderson; s most már nem regények és hírlapok révén, mint a "nyomtatott kapitalizmus" idején, hanem az internet és a mobilhálózat útján. A tüntetésnek számos oka, s igen határozott pártpolitikai célja van, de nagyon sokan az egyéni kilátástalanságuk és céltalanságuk miatt egy morálisan is felsőbbrendűnek vélt közösségbe kapaszkodnak. Magyarok vagyunk! - mondják-kiáltják. Egy képzelt közösség tagjai. Provinciális ásatagságoknak demokratikus jogokat követelnek - éppen e jogok megléte alapján. Akárcsak a flandriai és brabanti provinciákban.
