Az európai csatlakozás érdekében gyakorolt kezdeti politikaiönmérséklet már a múlté. Végül is az unió elviselte Haidert is,Berlusconit is, a populizmus Nyugat-Európában is jelen van és erősödik;majd csak megbirkózik a frissen csatlakozott országokrendetlenkedésével is.

Az új jobboldali radikalizmus erősödését tévedés lenne a régmúlt feltámadásaként értékelni, bármennyire rossz érzést keltenek annak meggondolatlanul használt szimbólumai. A fasizmus új kiadását ma kizárja a globalizálódó gazdaság és az európai integráció. Csak a saját kontónkra rendetlenkedhetünk; aztán majd tanulhatunk a büntetőszankciókból, az elszabaduló inflációból, a gyengülő forintból, a tőkemenekülés és az elmaradt beruházások következményeiből. Más kárán tanul az okos, mi nem vagyunk okosak; nem tudunk összefogni sem, amikor kell. Alig hogy beengedtek bennünket a gáláns szalonba, kocsmai verekedésbe kezdünk. A szélsőjobb politikai kultúra - néppárti biztatásra - felszabadult a gátlások alól, alpárisága a maga nyers meztelenségében tüntet a Kossuth téren tanyát verő gyülekezetben, hogy a népfelkelés paródiáját bemutató Szabadság téri eseményekről ne is beszéljünk.

A magyar parlamenti demokrácia és az alkotmányosság intézményei elvileg szilárdak, de eddig még nem voltak komoly szakítópróbának kitéve. Az elmúlt hetek összetűzéseiből minden hatalmi ág rosszul jött ki. A kormányfőnek a hitelességét kérdőjelezik meg ellenfelei, ami megnehezíti a kiigazítási program végrehajtását. Az ellenzék vezére, Orbán a csendes többség szemében kiiratkozott a parlamenti demokráciából, eljátszva a nagy visszatérés esélyét. A köztársasági elnök méltóságán is csorba esett, elfogultságot vetnek a szemére. Amikor csak az alkotmányosságot kellett volna számon kérnie, erkölcsbíróként lépett fel. Azzal, hogy a választás utáni kritikus pillanatban kihagyta a békéltetés esélyét, épp morális autoritását gyengítette. De kétség érte a rendőrség képességét a közrend fenntartására, és támadás a bírói hatalom tekintélyét is, mert kétségbe vonják törvényes ítéleteit és fenyegetik a bírókat. A történtek csapást jelentenek a magyar demokráciára, és éretlenségének a jelei.

Azok a politikusok, akik az utcára vitték a konfliktusokat, hogy kierőszakolják a tavasszal kialakult politikai erőviszonyok megváltoztatását, tizenhat év politikai stabilitását áldozták fel rövid távú politikai előnyökért. Ennek megvannak az okai, de azokat máshol kell keresni, mint amivel indokolják.

Morális válság?

A jobboldal vezetői szerint a fő ok az "emberek" morális felháborodása az őszödi kormányfői beszéd napvilágra kerülése nyomán, amely leleplezte, hogy a rivális párt vezetői félrevezették a választókat, és így nyerték meg a tavaszi országgyűlési választásokat. A Fidesz már jóval a beszéd napvilágra kerülése előtt erre építette választási "hazugságkampányát", más mondanivalójuk nem is volt két hónapig. Ebből arra lehet következtetni, hogy a beszéd már rendelkezésükre állt, és napvilágra hozatala csak csattanós bizonyítéknak kellett.

A morális válság azonban felszínes diagnózis, és legfeljebb tájékozatlan újságírók és felajzott tüntetők számára meggyőző. (Magyarországon van morális válság, de máshol keresendő: az adófizetési morál állapotában, a szegények iránti szolidaritás hiányában stb.) Az érvelés ellentmondásos, bár ez ritkán zavarja azokat, akik hinni akarnak. Először is az "embereken" a Fidesz politikusai mindig a saját híveiket, politikai barátaikat értik, mint ahogy a nemzethez is rendszerint csak az ő oldalukon állókat számítják. Másodszor, Navracsics frakcióvezető úr elszólása szerint az ő szavazóikat nem tévesztették meg tavasszal az MSZP szólamai, tőlük megtudhatták, hogy mi az igazság. Akkor mitől a felháborodás? Hiszen nem az MSZP szavazói vannak az utcán, akiknek okuk lenne a félrevezetésük ellen tüntetni.

A tüntetések spontaneitása puszta mítosz; a gyűlésekre éppenséggel a Fidesz és szabadcsapatai, a polgári körösök trombitálták össze az "embereket", mint ahogy a füttyös brigádok is szervezetten készültek a kormányfői látogatásokra. Nem történt más, csak mozgásba lendült az a hálózat, amelyet már eredetileg is arra a célra szerveztek meg, hogy "egyszerre mozduljon", amikor eljön az ideje. A parlamenti választások előtt, amikor Orbánéknak állt a zászló, elmaradt a mozgósítás, mert kockáztatta volna a győzelmet. De egy csúnyán elrontott kampány miatti újabb vereség Orbánt meggyőzte arról, hogy már nincs vesztenivalója. A vezér kiadta a jelszót, és Hende Csaba népe "megindult a kormány ellen".

Ennyit a spontán erkölcsi felháborodásról, amely szinte vezényszóra, egyszerre jelentkezett a jelentősebb vidéki városokban, és a főváros mindig könnyen mozgósítható politikai alvilágában. Ezzel persze nem kívánom azt állítani, hogy akik részt vesznek a tiltakozásokban, ne lennének felháborodva. Csak azt állítom, hogy ez nem spontán reakció, valamennyien egy politikai játszma részesei. Ha van "szervezett politikai hazugság", akkor ez az.

A "morális válság" típusú magyarázatok hazai elterjedtsége összefügg politikai kultúránknak azzal a diktatúrákból örökölt vonásával, hogy nálunk mindenki született moralista. A politikai realizmus valami erkölcstelen dolognak, megalkuvásnak számít. Ezért is lep meg bennünket mindig a történelem minden fordulata, aztán jólesően szörnyülködhetünk. Ha a történteknek van tanulsága, az éppen ellentmond a politizáló morálnak: nyilvánvaló lett, hogy más a politika és más a morál; sőt, hogy az igazságot is másként mérik a politikában, mint másutt. A politika a féligazságok világa (Havel), bármikor indítható ezért hazugságkampány bárkivel szemben. A mai válság bizonyítja, hogy a politikában egyáltalán nem érdemes, talán nem is szabad őszintének lenni, egy politikus számára egyenesen ön- és közveszélyes az egyenes beszéd. (Cinikus elemzők szerint a választók ezt el sem várják, ellenkezőleg, azt szeretik, ha a politikusok kedvenc vágyaiknak adnak hangot, bár nem hiszik, hogy azután be is teljesítik majd azokat.) Aki nem ismeri be egyetlen hibáját sem, annak a következményekkel sem kell számolnia. Mert a bizonyítás terhe mindig arra hárul, aki hazugsággal vádol; a vádakat pedig cáfolni lehet, aztán minden függőben marad. Ha viszont valaki maga ismeri el, mint a kormányfő, még ha képes beszédben és átvitt értelemben is, hogy nem mondott igazat, akkor saját kijelentéseivel szembesíthetik, és így - a felebaráti szeretet nevében - erkölcsi megsemmisítésére törnek.

A politikai realizmus szemszögéből Gyurcsány hibát követett el a zárt körben elhangzó őszinteségi rohamával, bár tudjuk, hogy retorikai fogásként élt ezzel, hogy meggyőzze frakciótársait. Tapasztalt politikus nem ad ilyen támadási felületet ellenfeleinek, akik a mostani hazugságkampányban ellene fordítják az őszinteségét.

Személyes párharc?

A konfliktust sokan pusztán két személy politikai párbajával magyarázzák. Egész irodalma van a különösen Orbán Viktor lelkével és politikai jövőjével foglalkozó okfejtéseknek. Minden politikai küzdelem egyben szermélyes dráma is, de azért ennél mélyebbre kellene ásni. Orbán Viktor formátumos politikus, akinek fejlődése azonban eddig is kiszámíthatatlan volt, és további sorsa is az. Lebecsülik őt azok, akik mindig karrierjének végére spekulálnak. Próteuszi alkat, ahányszor földhöz teremtik, a talajjal érintkezve új erőre kap és folytatja a küzdelmet. A mostani választási siker rövid távon igazolta mozgósítási stratégiáját, és ez biztosítja politikai túlélését. Saját portáján ismét ő az úr, és ezt érezteti is: alvezéreit naponta kompromittálja azzal, hogy előadatja velük a Kossuth téren a saját maga paródiáját. Potenciális vetélytársai polgármesteri pozíciókba menekülnek az árnyéka elől.

Orbánnak persze minden oka megvan arra, hogy szenvedélyesen utálja Gyurcsányt, aki megalázó vereséget mért rá, és meghiúsította visszatérését a kormányhatalomba. Ha korábban őt démonizálta a "balliberális média", most kamatostul visszaadja a kölcsönt: országos gyűlöletet szít a miniszterelnök ellen. Sámánként olvassa rá naponta a rontást, hogy "bukott politikus", nem törődve azzal, hogy az átok rá is visszahullhat. Dugonics Tituszként akarja ellenfelét magával rántani a mélybe. Ha ezzel a Bokros Lajos démonizálását is felülmúló gyűlöletkampánnyal sikerülne elérnie a reformer Gyurcsány távozását, egy "szakértői kormányt" zsebből irányíthatna, amíg elérkezettnek nem látná az időt, hogy maga lépjen a színre.

A politikai kiegyezés követelése

A személyes ambíciók mögött azonban mélyebb összefüggések rejlenek. A radikalizmus egyik forrása a "vert sereg" társadalmi státusának és gazdasági pozícióinak veszélybe kerülése egy olyan társadalomban, amelyre a politikai kapitalizmus a jellemző. Magyarországon a rendszerváltozás óta a vagyonok, a gazdasági és kulturális tőke, a társadalmi státus újraosztásában a politikai hatalomnak jutott döntő szerep. Idővel önállósul a gazdaság, erősödik a társadalom autonómiája a politikával szemben, de azért még jó ideig a politikai befolyás és kapcsolatok fontosak maradnak a gazdasági és szociális biztonsághoz. Nálunk ugyanis még nem alakult ki olyan számottevő és fejlett polgárság, mint Nyugaton, amely évtizedek alatt felhalmozott tőkével, magas társadalmi presztízzsel, jelentős kulturális befolyással bírna. Magyarország inkább a polgárhatnám urak, mint az úrhatnám polgárok országa. A karrierpolitikusok, ha kiesnek a hatalomból, nem találják a helyüket, nincs hová visszavonulniuk. A hatalmi harcban elszenvedett vereség közvetlen egzisztenciális kockázattal jár, mind a politikusok, mind a mögöttük álló vállalkozói és társadalmi tényezők számára.

A 2002-es parlamenti választásokat a Fidesz kis különbséggel veszítette el, de az őszi önkormányzati választásokon csúnyán leszerepelt. 2006-ban az országgyűlési választásokon - egy elhibázott választási kampány miatt - a korábbinál is nagyobb arányú vereséget szenvedett. A párt és vállalkozói és értelmiségi holdudvara számára egy újabb önkormányzati vereség katasztrofális lett volna. Vezetői szűk körben gyakran kérdezgették: hányszor lehet következmények nélkül veszíteni? Maradhatunk-e örök vesztesek, "kitaszítva a saját hazánkban"? Ezért is hangos egy ideje az új "társadalmi kiegyezés" követelése. Rövidesen az országba áramlanak az európai fejlesztési pénzek - ez vállalkozási esélyeket, önkormányzati megrendeléseket jelent, újraosztásra kerül pénz, paripa, fegyver. Ki lehet ebből maradni?

Ez a közvetlen háttere az önkormányzati választások körüli izgalmaknak és a társadalom felrázására irányuló populista mozgósításnak. A karrierpolitikusok és a vállalkozói és értelmiségi háttér okkal érezte úgy, hogy szüksége van Orbán radikalizmusára, aki meglovagolta a gazdasági megszorítások miatti népi elégedetlenséget. Ez adott esélyt arra, hogy kikerüljenek a politikai letargiából és visszahódítsák, illetve megőrizhessék megszerzett társadalmi pozíciójukat.

A populizmus és veszélyei

A populista radikalizmusnak ez mélyebb forrása, mint az a Kossuth téren látható, izgága tömeg, amelyik naponta egy posztmodern politikai giccsparádét ad elő az elsodort magyar múlt emlékfoszlányaiból. Ezt a tömeget Csurka hozta ki először az utcára, és ott is lesznek mindig, ahol valami izgalmas történik. Ők a "roncstársadalom" követei, elvetélt történelmi lehetőségek örökké frusztrált hősei. Jelenlétük csak láthatóvá tesz valamit, aminek jelentősége messze túlmegy a Kossuth téri Hyde Park követelésein: a Fidesz mint néppárt populista irányú radikalizálódását. Az önkormányzati választások megnyerésével most kiegyenlítettebb politikai viszonyok alakultak ki az országban. Kérdés, hogy ez megnyugvást hoz-e, javítja a kiegyezés esélyeit, vagy a sikertől megtáltosodva, inkább tovább mélyítik a válságot, parlamenten kívüli eszközökkel folyamatosan nyomás alatt tartva a kormányt?

A radikalizálódás évek óta lopakodva tör előre az ország egyre növekvő politikai megosztottságában. Tíz év alatt, amióta a Fidesz átvette a szétzilált jobboldal örökségét, Orbán Viktornak sikerült az országot halálosan összeveszítenie önmagával. Polarizálta a korábban meglehetősen homogén magyar társadalmat, holott ezt társadalmi törésvonalak nem indokolták. Létező kulturális, vallási, területi különbségekre, eltérő politikai szocializációra játszott rá, amelyeknek politikai töltést adott. Utoljára talán az ötvenes években volt a társadalom ennyire átpolitizálva. Ma nemcsak nyilvános tereken, a tömegközlekedési eszközökön, de már a munkahelyeken is, ahonnét pedig törvény tiltotta ki a pártokat, naponta lehetünk kitéve politikai inzultusoknak, és a gyerekeket sem kímélik a politikai indoktrinációtól.

Ez a stratégia végzetes lehet az országra. Időleges sikere megtévesztő, és inkább a kiigazítási program feletti csalódás magyarázza. Ha Orbán az elmúlt években a polgári körök szervezése helyett a Fidesz mint polgári párt építésére koncentrált volna, lehet, hogy simán megnyerte volna a tavaszi választásokat, de radikalizmusa megrémítette a választók többségét. E stratégia folytatása a következő parlamenti választáson is kontraproduktív lehet.

A populizmus előretörését egész térségünkben az a csalódás magyarázza, hogy sem a rendszerváltozás felfokozott várakozásai, sem az uniós csatlakozáshoz fűzött illúziók nem teljesültek. A többség egy igazságosabb és egyenlő esélyeket kínáló rendszert akart. De a kapitalizmus sohasem volt igazságos, legfeljebb minden másnál hatékonyabb rendszer. A verseny nagyobb teljesítményt présel ki a társadalomból, termelékenyebb gazdasághoz vezet, amelynek haszna azonban nagyon egyenlőtlenül oszlik meg. Ráadásul nálunk a globális gazdaságtól erősen függő változata alakult ki, amelyben nem mi diktáljuk a versenyfeltételeket. Lehet ezzel szemben radikális jelszavakkal fellépni, akár jobboldali, akár baloldali kritikát megfogalmazni, ezzel könnyíthetünk a lelkünkön, de ettől még nem változik meg a helyzet.

Az egzisztenciális biztonság megrendülése sokakat tesz fogékonnyá a populista demagógiára. A populista vezérek azzal az ígérettel lépnek fel, hogy megvédik az embereket a versenytől, a bűnözéstől, a bevándorlóktól, hogy leváltják és megbüntetik a korrupt és gonosz vezetőket. Egy igazságos, "nemzeti" kapitalizmust ígérnek, amelyben minden a hazafiaké lesz, és az ő érdekükben fognak kormányozni. A nemzeti kapitalizmus azonban fából vaskarika egy nyitott, globális gazdaságban. A populisták hatalomra kerülve vagy tehetetlennek bizonyulnak, vagy - és ez a gyakoribb - csak rontanak a helyzeten. Ami pedig a nép érdekében való kormányzást illeti, arra csak azok a demokratikus intézmények adhatnak garanciát, amelyeket a populizmus támad. A populista radikalizmus sikere tekintélyuralmi diktatúrához vezetne, és jó időre kizárna minket az európai népek közösségéből. Ezzel azonban a fejlődés forrásaitól is elvágna bennünket. Nem szabad tovább játszani a tűzzel; ideje visszatérni a tárgyalóasztalhoz, és élni a parlamenti demokrácia kínálta szabadsággal a biztonságos jövő érdekében.