A kizárólagosságok születése

Ha van "ősoka" a szembenállásnak, akkor a következőkre gyanakodhatunk: az MSZP utódpártként jött létre, nem egy "új" baloldali erő töltötte be a kínálkozó teret, illetve Antall József az MDF-et választotta egy kereszténydemokrata párt alapítása helyett.

Az MSZP "utódpártisága" ok és ürügy. Százezrek számára nem bocsátható meg a diktatúra. A megbékélésnek vannak felemelő példái, de ezt előírni nem lehet. Nem kevesen saját tehetségtelenségüket, kudarcaikat élik ki a gyűlölködésben. Az MSZP-ellenesség nem gyengül a rendszerváltástól távolodva, hanem új rétegekkel bővül: 1. a szocialisták immár "csomagokkal" végzik a népnyúzást, 2. közben viszont gazdagodnak, "elprivatizálják" a vagyont, korruptak, lopnak, 3. szövetkeznek a liberálisokkal, akik meg aztán végképp a haza árulói. A liberalizmusellenesség mintegy feloldódott az MSZP-ellenesség hitrendszerében attól kezdve, hogy a szocialisták és az SZDSZ szövetségre léptek. A velük szemben állók támadásai azután valósággal egymáshoz passzírozták a két pártot.

A másik oldalon Antall, részben praktikus okokból, az MDF-et választotta (nem kellett felépítenie egy pártot). A szervezetre jellemző ideológiai zűrzavar retorikailag feloldható volt a "kereszténydemokrácia, a nemzeti liberalizmus és a népi gondolat hármasságának" hangsúlyozásával. Viszont életképes szervezet létrehozására kevés esély volt, s meg kellett tűrni azokat, akik magával az alkotmányos berendezkedéssel sem voltak kibékülve. Az első szabadon választott kormány temérdek problémával nézett szembe, ez erős frusztrációhoz vezetett. A szélsőséges megoldások hívei nem hallgattak, véleményüknek nyomatékot adott, hogy sokan közülük a legnagyobb kormánypárt tagjai, képviselői voltak. Antallban megvolt a szándék, még az erő is, hogy e csoportokat kiűzze az MDF-ből. Ám a szélsőségesek nézetei ekkorra megtalálták a maguk közönségét.

Torgyán sületlenségei 1994 után a demagógiának adtak polgárjogot. Az újabb jobboldali kormány az FKGP nélkül nem alakulhatott meg: a felelőtlen demagógia a kormánytagság elérésére alkalmas eszköznek bizonyult.

Az Orbán-kormány kimondott szándéka volt a "megalvadt kádári struktúrák" elleni támadás. Nem csekély igazsága volt e törekvésnek. Másfelől az 1998-2002 között regnáló kabinet tudatosan élezte ki a Budapest-vidék ellentétet, meghatározta, kiket tekint a nemzet és a történelem részének, kiket tart azon kívül állónak. A Fidesz világos törekvése volt a MIÉP-szavazók megszerzése, ehhez ki is kellett szolgálni őket. Megfizethető árnak tűnt az ellenfél legyőzéséért. A háttérben a nemzet képviseletére való egyedüli jogosultság mély átélése áll. Csak ez ad magyarázatot arra, miért támadja valaki folyamatosan potenciális szövetségesét. Ez van a mögött, miért állandósul a szélsőjobbal kapcsolatos "kint is, bent is" politika. Ebben az univerzumban is működik a racionalitás, de a helyzetértékelés, amelyben alkalmazzák, gyökeresen eltér más univerzumokétól.

A szakadék túloldalán úgy gondolják: "ezekkel" szemben mi vagyunk a modernizáció. A baloldaliak és liberálisok történelmi vállalása, hogy Magyarországot beillesszék a világ vérkeringésébe. A jobboldal a szélsőségek foglya - ez a meggyőződés nem alap nélküli, hangoztatása egyben kiváló harci eszköz. Nem volt kampány, amelyben a szocialisták ne vágtak volna vissza a szélsőségesség vádjával az őket "kommunistázóknak".

Az ördög maga

Ha az ellentétek ily régóta terebélyesednek, miért épp most lobbant be (szó szerint!) az indulat? Először is, Gyurcsány minden tekintetben teljesíti a jobboldal baloldalról szóló jellemzését: egykori KISZ-vezető, aki pártkapcsolatait is felhasználva meggazdagodott, megszorító csomagot vezetett be, minden korábbinál inkább közelíti a szocialisták politikáját a liberálisokéhoz. Másodszor: maga állította, hogy hazudott. Amit persze a jobboldal e nélkül is tudott, de most a választók eddig "bekötött szeme" látni kezd. Mi teremthetne jobb alkalmat arra, hogy a nemzet - kis segítséggel - végre ráébredjen arra, kik az igazi vezetői? Az ördög - Gyurcsányt egyik Kossuth téri "rajongója" ördögszarvval és -nyelvvel ábrázolta - maga lépett a fényre.

A kormányfő magára is húzza ezt a szerepet. Büszkének, bátornak mondja magát a kiélezett helyzet kellős közepén. Politikai credójáról beszél a lépcsőfordulóban, a futópályán és a teakonyhában, kifecsegi, miként ötlötte ki az MSZP legdurvább kampányfogásait. Magához ragasztja programját, hozzájárulva ahhoz, hogy a lehető legkisebb számú politikai megoldási lehetőség álljon rendelkezésre.

Egy kis mellékes

Ebben a környezetben a gazdaságpolitikának vagy bármely egyéb szakpolitikának mellékállás jutott.

Orbán Viktort, a miniszterelnököt korántsem fűtötte az ellenzéki pártelnök szociális érzékenysége. Célja a nemzeti középosztály megteremtése és megerősítése volt. Ehhez a célhoz kapcsolódott adópolitikája, lakáspolitikája, a családtámogatások rendszere. A 2002-es kampányban az MSZP az ideológiai harc mellett második frontot nyitott a száz napra szóló szociális ígéretekkel. Megkezdődött az állami jótétemények ígéreteinek versenye. Részleges teljesítésükkel (mert a száz nap nem az összes szocialista ígéret volt, kérdezzék meg Áder Jánost!) "sikerült" elérni, hogy a költségvetés ezúttal a két választás között sem állt fel a padlóról.

2004-től Orbán a "kádári kisemberhez" beszél (szó szerint), s nem fél alkalmazni a helyenként Torgyán-szintű demagógiát. Gyurcsány a szűkös szociális mozgástérről és az uniós pénzekből finanszírozott fejlesztésekről szólt 2006 tavaszán. Másról nem. Indulattal a hangjában utasította viszsza, hogy költségvetési kiigazításra volna szükség.

A Gyurcsány-kormány érdeme, hogy a reformokba belefogott. A miniszterelnök mostanra elismerte a "reformálás" módszerének hibáit: túl sok kérdés egyidejű megnyitása, a válaszok hiánya, a kormány teljesítőképességének és az ország teherbíró képességének túlbecsülése. A magát a modernizálás letéteményesének tekintő politikai tábor egyelőre nem tudta kormányzati teljesítménnyel igazolni önmagára kirótt küldetését. Ez az egész reformfolyamatot alááshatja, hiába dolgoztak még a legválságosabb napokban is a reformokat tartalmazó jogszabálytervezeteken.

A Fidesz célja, hogy a kormányzás hétköznapjai még akkor se jöhessenek el, ha a kormányzás minősége jelentősen javulna. Erről is szól az - egyáltalán nem mindig szelíd - Kossuth téri politikai dzsembori szervezőivel megegyezve életre hívott tüntetéssorozat. Ugyanakkor gyanítható: a Fidesz lecsengetné a demonstrációkat. A pártelnök a nagy garral beharangozott október 6-i gyűlésen csak egy újabb aláírásgyűjtés lehetőségét kínálta híveinek, majd el is tűnt a nyilvánosságból.

De még a Kossuth téri beszéd előtt, ám szigorúan a 2006-ban tartott két választás után elismerte: megszorításokra van szükség. Valamint egy reformalapra, mert bevételcsökkenéssel mégse lehet minden gondot megoldani. Igyekszik ismét elfogadtatni magát a gazdaság befolyásos szereplőivel. Nem tudni, lesz-e ennek bármiféle politikai következménye. Nem tudni: nem ég-e a körmünkre a költségvetés elhanyagolása, nincs-e túl késő?

Mi lesz?

Messzire távolodtunk 1990-től. Akkor az ország kormányozhatósága érdekében Antall és Tölgyessy meg tudott állapodni. Hatalomról mondtak le, abban bízva, ami egy demokráciában természetes: a következő választás nyomán esetleg maguk élvezhetik az ellenfél által az adott pillanatban nyert előnyöket.

Ma a kormányfő szerint az ellenzék vezetője csak azért nem hajtana végre puccsot, mert az utolsó pillanatban visszariadna. A Fidesz bojkottrohamot indított: a kormányfő, a másik ellenzéki párt és egy tévéműsor ellen is. Holott a helyzet ma könnyebb: nem kellene megegyezni. Elég lenne a normalitás keretei közé visszatérni.

A szomorú helyzet az, hogy aki bármilyen megfontolásból szavazatával támogatja a nagy pártok valamelyikét, az a szembenállás politikáját legitimálja. Addig nem lesz változás, amíg a küzdő felek nem tapasztalják a rájuk adott voksok megfogyatkozását. Akkor okosan változni is képesek lennének.

Csak hát... A távolmaradás a választástól nem megoldás. A kisebb parlamenti pártok helyzete bizonytalan. A megkapaszkodás is komoly teljesítmény volna tőlük. A parlamenten kívüli pártoknak 2006 igazi gyászév. A sokat emlegetett "új erő" megjelenéséhez meg "mindössze" pénzre, szervezetre, programra és médiafelületre volna szükség.

Ha viszont se kormányzás nem lesz, se új politikai erők nem jelennek meg, akkor csúszunk tovább a banánköztársaság felé. De még banánunk sincs.