A kormányfő szavahihetősége hosszú időre megroppant. Személye a jobboldali szavazók többsége számára teljességgel elfogadhatatlan. Ekkora hitelességvesztés után a legkézenfekvőbb megoldás nyilvánvalóan a miniszterelnök-váltás volna. Csakhogy a kormánytöbbség tökéletesen beszorított helyzetbe került. A befektetők és az Európai Unió egybehangzó nyomása kizár más lehetőséget, mint a megszorítások folytatását. A baloldalra most baljós háborús esztendők következnek, a szocialisták viszont nem bővelkednek kipróbált háborús vezetőkben. Legfeljebb egy-két, országos szinten még korántsem bizonyított, nagyvárosi polgármesternek lehetne némi reménye miniszterelnökként a megkapaszkodásra. A koalíciós pártok bármiféle megingása azonban megsemmisítő vereséggel fenyegető előre hozott választások kockázatát jelenti. A baloldal nem alaptalanul vélte úgy, hogy a Fidesz történelmi vereséget szeretne mérni rá. A parlamenti többség ezért aligha tehetett mást, mint hogy félretolva kétségeit, kitartott az egyetlen, kellő elszántsággal és programmal bíró vezetője mellett.

A jobboldal a mostani önkormányzati választáson érte el a rendszerváltás óta messze a legjobb eredményét. De népítéletszerűen így sem tudta elsöpörni a kormánykoalíció embereit. A 2002-es MSZP-SZDSZ helyhatósági győzelem ennél nagyobb volt. Budapesten és a formálódó hat regionális központ közül négyben a koalíciós pártok kezében maradt a vezetés. Ha a tényleges önkormányzati hatalom nagyságát az önkormányzatok költségvetésének méretén mérjük, a helyi erőforrások közel fele a kormánypártok befolyása alatt maradt továbbra is. A vereség mértéke így is megrendítette a koalíció politikusait. A miniszterelnök azonban a bizalmi kérdés felvetésével nyomban hatásosan elébe vágott a szocialisták közötti pánikreakcióknak. A parlamenti demokráciákban szokványos eszközzel érdemi kockázat nélkül maga mögé állította a minden irányból ostromolt kormánytöbbség valamennyi képviselőjét. Akik mindannyian átélhették, amennyiben nem sorakoznak fel egyöntetűen vezetőjük mellett, akkor nem lesz számukra megállás, és túlnyomó többségüket hamarjában lemészárolja az ultimátumot küldő ellenzék.

A miniszterelnök megmutatta erejét, ám ezzel csak annyit ért el, hogy megkapaszkodott a szakadék peremén. A sokáig a sikert világnézetének tekintő Gyurcsány Ferenc irtózatos nyomás alatt áll. Az ezernyi szempontra figyelő döntéshozatal helyére könnyen a mániás akarás kerülhet. A körülményekhez képest kiegyensúlyozott megszorító intézkedéseivel a kormányfő már megtette az első lépéseket, ám az eddigi indítványok nem látszanak elégségesnek az államháztartás tartósabb konszolidációjára. A szükséges reformok kibontása még igencsak hátra van. Már nem lehet a Bokros-csomag módjára döntően infláció keltésével csöndesen szétteríteni a terheket. Régi szerzett jogok sorának megvonásával részlegesen, de valóságosan fizetőssé szükséges tenni számos közszolgáltatást. Kórházak, vasútvonalak, iskolák, gyengécske diplomákat adó felsőoktatási intézmények sorának bezárása volna indokolt. A legitimitásában hevesen megkérdőjelezett kormányfőre a valóban komoly ütközések megvívása ezután vár. Akár tétovázik, akár cselekszik, ellenfelei egyformán kiteríteni akarják majd.

Eddig még egyetlen végigvitt kormányzati reformjavaslat sem került a nyilvánosság elé. A már értékelhető közigazgatási korszerűsítési indítványok mindegyike okkal vitatható. Az előterjesztő láthatóan sokban osztja a végletesen alacsony adótudatosságú országban ellenvélemények híján gyorsan hódításnak induló vállalkozói ideológiát: minden bajok legfőbb okozója a mihaszna közalkalmazotti szféra terpeszkedése. Jócskán van mit növelni nálunk az állampolgári öngondoskodás területein és a közintézmények hatékonyságán. Ám döntő súlyú megtakarításokat kizárólag a közszolgáltatások és a nemzeti kultúra minőségének jelentékeny romlása árán lehetne elérni. A népítéletnek felkínált köztisztviselői-közalkalmazotti szféra biztonságának megtámadása túlzásaival veszélyesen megnövelheti a bizonytalanságban tartott köztisztviselők hajlamát a korrupcióra, jelentősen kiterjesztheti a politikai zsákmányszerzés területét, éppen a legrosszabbkor csorbítja a központi hatalom tetterejét. Feltétlenül indokolt lenne a béreket terhelő vállalkozói közterhek mérséklése, ám legalább ennyire szükséges az ingatlan- és vagyonadók jelentős emelése, a tehetősebb csoportok arányos közteherviselése. Mindent egybevetve, belátható ideig Magyarországon álom az adóterhelés egészének nagyszabású csökkentése.

A politikai válság kirobbanását döntően nem Orbán Viktor sokszori választási vereségét elfogadni képtelen, féktelen revánsvágya okozta. A hajdani miniszterelnök csak felhasználta, alkalmanként hevítette, de inkább artikulálta, és ezzel moderálta is az állampolgári békétlenséget. A válság mélységét két, egymástól igencsak különböző elégedetlenség összetalálkozása, a jobboldal más politikai erők uralomgyakorlásával szembeni ellenérzése és a jóléti sérelmek egybecsengése eredményezte. A baloldali kormányzást elejétől fogva, de különösen az első világháborús összeomlás óta illegitimnek tekintő jobboldali törzsközönségben, a letaglózó erejű tavaszi vereség után, szinte szükségszerűen lobbant fel a felháborodás Gyurcsány Ferenc beszédének nyilvánosságra kerülésével. Ám a baloldali politizálás régi bajai is megtették a magukét.

A magyar gazdaságtörténet egyik legsúlyosabb félrelépésének, az államadósságot a bruttó hazai termék alig ötven százalékáról hetven százalék fölé emelő osztogatásnak az árát még sokáig fizetjük majd. A húzd meg - ereszd meg gazdaságpolitika régi monoton ciklusainak megfelelően továbbra is egymás után jöttek a szocialisták elosztásközpontú, majd hidegen technokrata időszakai. Az elmúlt parlamenti négy év kezdetén a szocialisták, régi reflexeiknek engedve, az állampolgári fogyasztás rohamos emelésével remélték kétségbe vont legitimitásukat megvásárolni. Most meg a nyolcvanas évek felvilágosult abszolutizmusának módszereivel akarták reformpolitikájukat kivitelezni. A hetvenes évek nagy olajválsága óta megszorítások sorát elszenvedő társadalom egyre kevesebb bizalommal fogadja a reformközgazdászok szokásos javaslatait, a körülményeink között ellentmondásos következményekhez vezető piaci megoldásokat.

A viharos napok alatt a kormánypártok közönsége mind fogékonyabb lett az összeesküvés-elméletekre. A mindent éterien tisztának vagy ördögien romlottnak látó mítoszgyártók kínálta magyarázatokban a baloldal egyszerre találhatta meg Orbán Viktorban a bajok végső okozóját és a felmentést a maga sokszor vétkes hallgatásáért. Az önvizsgálatnál mindenképpen egyszerűbb a jobboldal felelősségét mitikussá emelni. A magyar jobboldal kétségkívül folyvást okot ad a magát a nyugati civilizáció csaknem egyedüli hazai letéteményesének tekintő liberálisoknak és szocialistáknak a támadásra. Az államszocialista hatalomátvétel után a jobboldali látásmód bujdokoló, családokra és baráti körökre szétszabdalt állapotában, nem dolgozhatta fel a nagyvilágban 1945 után történteket. Ottrekedt a trianoni traumánál, és ma is nagyrészt a két világháború közti módon nézi környezetét.

A kilencvenes évek eleje óta csak erősödött a nyugati világrendet lényegileg tagadó jobboldali irracionalizmus befolyása. Valóságos állampolgári igényekre építve gyorsan bővült szellemi infrastruktúrája. A bajosan szerethető új magyar demokráciában és kapitalizmusban jókora a kereslet világmagyarázatára. A jobboldali értelmiség színe-java inkább csak viteti magát sodró árjával, semmint megkísérelné kiigazítani alaptételeit. Tisza és Bethlen István, majd Antall József sose engedte a politikai irracionalizmust a döntéshozatal legbelső körébe. Orbán Viktor idején viszont nézetei tartósan bekerültek a jobboldali szavazók magjának a lelkébe. Közvetlenül folytatható konzervatív hagyomány nélkül nehéz sikeresen politizálni. A jobboldal közönségét alaposan megtaposta a korai államszocializmus gyakorlata, és a rendszerváltás sem adott neki valóságos elégtételt. A magyar történelem megszakítóinak utódai kezdtek egyszerre demokráciáról és polgárosodásról okítani. Sokan érezhetik úgy, hogy a baloldal részére csak a halott jobboldali lehet kifogástalan demokrata. Médiatámogatást egyedül az kaphat, aki felhasználható a jobboldal főiránya elleni engesztelhetetlen küzdelemben.

A megszorítások bejelentésével minden a helyére került a jobboldali szavazók fejében. A Fidesz tavaly ősz óta egyenes vonalú kommunikációja teljességgel igazolódott számukra: a "kommunisták" ismét csak hazugsággal tarthatták meg hatalmukat. Már csak szikra kellett az elégedetlenség fellángolásához. Az egykori Kádár-villa tőszomszédságában élő, KISZ-vezetőből milliárdossá emelkedő, Orbán Viktort a televíziós vitában legyőző miniszterelnök csak úgy vonzotta magához a jobboldal haragjának villámait. A rendszerváltás következményeit a magyar történelem egyik legnagyobb igazságtalanságaként megélő jobboldal radikálisabb része nyomban forradalmat és új alkotmányt szeretett volna látni.

Orbán Viktor viszont kezdettől pontosan érzékelte: hazánk nem kaukázusi köztársaság. Európa sohasem fogadna el alkotmányellenes hatalomátvételt. Ezért úgy próbált meg közönsége igényeiből szavainak élességével mind többet kielégíteni, hogy közben ne lépjen át a törvényesség határain. Egy-egy pillanatra tán maga is elhitte, hogy áttörhet. Ultimátumával egy kollégiumi diákvezető módjára beszélt, ám mindvégig együtt rezdült bázisával. Tábora így is jobbára csalódott benne. Ám kihozta a válságból a számára elérhető maximumot. Megmaradt hívei mitikus vezérének és folytathatja végeérhetetlen háborúját a baloldallal. Pályája újabb csúcsára jutott, ám stratégiai gondjai a régiek: egyedül a jobboldali törzsközönség szeretetére hagyatkozva csak akkor nyerhet választást, ha riválisai csapnivalóan kormányoznak.

A politikába csöppent köztes-európai értelmiségiként Sólyom László sokáig csak keresgélte államfői szerepvállalásának értelmét. Most viszont fontos része volt az ellentétek alkotmányos keretek között tartásában. A morális szempontok hangsúlyozásával váltig átlépett a kormánykoalíció hatalompolitikai szempontjain, ám megszólalásainak súlya lehetetlenné tette, hogy komoly jobboldali politikus nyíltan a törvényes kereteket feszegetők mellé álljon.

A rendszerváltás idején békés közép-európai jogállamnak induló új magyar parlamentarizmus mindjobban közelít az olasz konfliktusos demokráciamodellhez. A nagy utcai megmozdulások mindennaposak, és a közterületi erőszakból is tapasztalatot szerezhetett a közvélemény. A két nagy politikai közönség rohamosan távolodik egymástól. A kis pártok alaposan meggyengültek. (Az önkormányzati választásokon a szavazók láthatóan a legnagyobb kedvvel a piaci reformok élharcosát, az SZDSZ-t büntették. Minden harmadik erőről szóló tódítás ellenére az MDF hoszszú ideje most érte el a leggyengébb eredményét. Dávid Ibolya nagypárt-ellenes populizmusa inkább csak a csalódott baloldali szavazókra gyakorol érdemleges vonzerőt.)

Egy hevesen konfliktusos demokrácia is lehet elvileg sikeres. Alkotmányunk válság idején is meggyőző eligazítást adott a vitatott kérdésekben. Ám az évtizede még eredményesnek tetsző magyar kísérletnek alighanem minden porcikája bajban van. A gyógyuláshoz az országnak végre cselekvőképes kormányra volna szüksége.