A brit parlament tudományos és technikai bizottságának nemrég nyilvánosságra hozott jelentése szerint gyökeresen meg kell változtatni azt a hagyományos angliai osztályozási rendszert, amely a drogokat veszélyességük alapján három osztályba sorolja be: A: heroin, kokain stb.; B: amfetamin stb.; C: cannabis, szteroidok stb. A jelentés szerint ezt a rendszert az egyes drogokról a társadalomban és a politikai döntéshozókban élő téves képzetek tartják fenn, egységesített módszertanú tudományos kockázatelemzés nem támasztja alá. Ezt jelzi az is, hogy a legális tudatmódosító szereket soha nem sorolták be a fentebbi kategóriákba, holott közülük a legnépszerűbbek jóval nagyobb veszélyt jelentenek a közegészségre, mint a legtöbb illegális szer. Erre a megállapításra jutott a brit belügyminisztérium saját tudományos tanácsadó testülete (ACMD), amely elvégezte 20 drog, köztük legális szerek tudományos kockázatelemzését. Az ACMD kidolgozott egy olyan kockázatelemzési mátrixot, amely minden anyag veszélyességét három tényező szempontjából vizsgálja meg: fizikai ártalmak, függőségi potenciál és társadalmi ártalmak. A vizsgálat kényelmetlen eredményeit a kormány jobbnak látta agyonhallgatni, az elemzés ugyanis az alkoholt a veszélyességi lista ötödik, a dohányt pedig a kilencedik helyére tette - sokkal veszélyesebbnek mutatta tehát, mint a legnépszerűbb illegális szert, a cannabist, ami a lista 11. helyére került, vagy mint a törvény által a legveszélyesebb drogok közé sorolt ecstasyt és LSD-t!

Az említett illegális drogok hosszú távú használata sem jár együtt olyan (a fő halálozási okok között szereplő) egészségügyi és szociális ártalmakkal (májkárosodás, tüdőrák, bűnözés, családon belüli erőszak stb.), mint az alkohol vagy a dohány intenzív használata. Ami a függőséget illeti: a dohányosok körében a leszokási ráta rosszabb, mint a heroinfüggők esetében, az LSD- vagy ecstasyfüggőség kialakulása elenyészően ritka. Az illegális drogok fogyasztói gyakran éppen azért kerülnek veszélybe, mert nem állnak rendelkezésre azok az információk és lehetőségek, amelyek a droghasználatot biztonságosabbá tennék (pl. az ecstasybalesetek többsége azért történik, mert szennyezett az anyag, vagy a fogyasztó nincs tisztában a megfelelő folyadékbevitel szükségességével).

A cannabis esetében sokáig a tüdőrák kialakulását tartották a legnagyobb kockázatnak. Egy nemrég lezárult, minden eddiginél alaposabb amerikai vizsgálat azonban nem talált a dohányzáshoz hasonló összefüggést a hosszú távú marihuánahasználat és a tüdőrák kialakulása között. Hasonlóképpen nem tudtak oksági kapcsolatot kimutatni a cannabis használata és a mentális betegségek kialakulása között.

A tét nem kicsi: ha a tudomány szerint a dohány vagy az alkohol a közegészségügy szintjén jóval veszélyesebb a cannabisnál, akkor vajon mi a magyarázat arra, hogy az előbbiek forgalmazója a társadalom által megbecsült vendéglátó, míg az utóbbi terjesztője 14 éves börtönbüntetésre számíthat? Ilyen anomáliát a demokratikus pluralizmus értékeit valló, a büntetőjogot végső eszköznek tekintő társadalomban elég szánalmas azzal magyarázni, hogy az egyik szer "kulturálisan elfogadott", míg a másik nem.

Bár sok víz lefolyik még a Temzén, amíg a brit politikai vezetés levonja a megfelelő konzekvenciákat a saját tanácsadói által egyre növekvő számban publikált hasonló jelentésekből, azok mégis jelentős mérföldkőnek számítanak a drogpolitika demitologizálásának útján.

Sajnos hazánkban a drogpolitikai diskurzusok színvonala meg sem közelíti ezt a szintet. Alkotmánybíróságunk például - minden szakmai konzultáció nélkül - olyan elképesztően pongyola érveléssel hozott határozatot ebben a témakörben, hogy attól mind a jogbölcselők, mind az addiktológusok hátán égnek állt a szőr. Ezen határozatnak a jogalkalmazók által unos-untalan idézett hibás jogértelmezése oda vezetett, hogy még a nemzeti drogstratégia által előírt, a fertőző betegségek terjedésének megakadályozásában kulcsszerepet játszó tűcsereprogramok is veszélybe kerültek. Tudományos akadémiánk elnöke a köztelevízió által többször is leadott népszerű ismeretterjesztő műsorban olyan kijelentéseket tett a drogjelenséggel kapcsolatban, amelyeket a nemzetközi szakirodalom már évtizedek óta megcáfolt. (Az előadást ért tudományos kritikákat azóta is megválaszolatlanul hagyta.) A pszichiátriai szakmai kollégium pedig olyan jelentést készített a drogok egészségügyi kockázatairól, amiről ez idáig hivatalosan csak annyit tudunk, hogy - van. Sem a kollégium, sem pedig a jelentést megrendelő Egészségügyi Minisztérium nem volt hajlandó ugyanis kiadni a dokumentumot a Társaság a Szabadságjogokért jogvédő szervezetnek, annak ellenére sem, hogy a bíróság már jogerősen kimondta: közérdekű adatokról van szó. Hasonló pert folytat a TASZ az Alkotmánybíróság ellen is, amely a hírhedt droghatározatot megalapozó egyik beadvány kiadásától zárkózott el. Mivel azonban egyetlen magyarországi bíróság sem mert az AB ellen ítélni, az ügy jelenleg arra vár, hogy a strasbourgi emberi jogi bírák befogadják. Mivel a magyar közhivatalok irtóznak attól, hogy döntéseik átláthatóvá - és ily módon vitathatóvá - váljanak, a tudományos színvonalú drogpolitikai diskurzus alapfeltétele is hiányzik: a nyilvánosság. Márpedig hogyan várhatjuk el, hogy a polgárok olyan jogszabályoknak engedelmeskedjenek, amelyek nem állják ki a tudományos kritika és a nyílt társadalmi vita próbáját?

A szerző a Társaság a Szabadságjogokért drogpolitikai programjának vezetője