Orbán, a tengerész
1. Kossuth tér, 2006. október 6.
„Átéltük már néhányszor, hát megtanultuk, hogy a történelem sodrásában már nem veszélytelen hajózni, hiszen az örvények nagyobb hajókat is a mélybe ránthatnak, mint a miénk. A nemzetek mindig, minden korban akkor sodródnak örvénylő vizekre, amikor meginog, amikor veszélybe kerül az alapvető erkölcsi rend. Amikor az emberek egymás szemébe néznek, és ott csak gyanakvást, csak bizalmatlanságot látnak…”
„Mert bármely felkavaró válság viharaiból csak úgy lehet kihajózni, ha az iránytűnket a közös erkölcsi rendből fakadó bizalomra helyezzük. Ha megbízhatunk abban, hogy a hajó legénysége nem dob álmunkban a vízbe minket, nem fosztja ki a csomagjainkat, és a hajó kormányosa arrafelé vezeti a hajónkat, ahová a jegyünket megváltottuk… Hogyan is lábalhatnánk ki a bajból, amelyikbe kerültünk? Hogyan tudnánk a történelem örvénylő vizein biztonsággal hajózni, ha nem tudunk egymás szemébe nézni, mert folytonosan kételkednünk egymás szavában, folytonosan gyanakodnunk kell egymás cselekedeteiben?”
„Márpedig aki egy demokráciában a választók akaratával dacol, valójában a történelem szelével fordul szembe. A kérdés az: van-e értelme dacolni a történelem szelével, vagy okosabb átállítani a vitorlákat. Az a hajó, amelynek legénysége nem látja be, hogy mindig a szél az erősebb, és nem állítja át a vitorláit időben, előbb-utóbb menthetetlenül fölborul.”
2. Országértékelő beszéd a Pesti Vigadóban, 2001. február 1.
„Ha belegondolunk abba, kedves barátaim, hogy milyen képet festett hazánk tíz esztendővel ezelőtt, akkor talán önök előtt is egy viharvert, megtépázott, roskatag és korhadt, eresztékeiben meglazult, sodródó hajó képe ötölhet föl, amely elveszetten bukdácsol a hullámokon. Egy olyan hajó, amelynek legénysége nem érti, hogy mi történhet vele, hiszen becsülettel tette a dolgát a legutolsó napokig, éppúgy, mint a megelőző harminc-negyven esztendőben. Egy hajó, amelynek kapitányi hídjáról mindenki eltűnt. A kormány gazdátlanul forog, és hiába keresik, a hajókassza sem található. Mi több, a hajókasszát elzálogosították, és senki nem tudja, hová lettek a felvett kölcsönök. És egy olyan hajó, amelynek a legénységére nem kisebb munka vár, mint a nagyjavítás, az addig rendben lévőnek mondott, de javíthatatlan alkatrészeket a maga erejéből kell kijavítania, esetenként kicserélnie, ráadásul viharban és a nyílt tenger közepén… Magyarország ma már inkább olyan hajóhoz hasonlít, amelyik… a legerősebb hullámokat is kibírja. A fedélzeten lévők újra látják az értelmét a munkájuknak, mintha a kapitányi hídon is állnának emberek, előkerültek a térképek, megkerült az iránytű is…”
