Az október elsejei választásokon a szélsőjobboldal pártjai gyengén szerepeltek. A MIÉP kiesett a fővárosi közgyűlésből, a Jobbik szinte egyáltalán nem látszik, leszámítva a támogatásukat is élvező fideszesek győzelmét, vagy legalábbis a Jobbik támogatásával indulók némelyikének, mint például Tarlós Istvánnak a relatív sikerét. A választást értékelő elemzők mégsem beszélnek a szélsőjobboldal visszaszorulásáról. Mindenki tisztában van ugyanis azzal, hogy erről szó sincs.

Budapest utcáin lassacskán megszokottá válik néhány furcsa jelenség. A Fidesz nagygyűléseire igyekvő emberek csoportjában fehér szalaggal vonuló szolid hölgyek és urak között fiatalabbakat is láthatunk, akik a nemzeti színű zászló rúdjára árpádsávosat is illesztettek. A metrón tarsolylemezes, hetyke „ősmagyar” fejfedőt viselő fiatalember ül mellettem – pólóján a „Magyar vagyok, nem turista” felirat. Budapesten ő már nem kelt feltűnést. A Fidesz politikusai a tüntetéseiken lobogó árpádsávokról annyit mondanak: de hiszen nincs betiltva. Szónokaiknak egy szavuk sincs a velük szemben kibontott transzparenshez sem, amely „amnesztiát követel a forradalmároknak”.

2006 őszén szezonja van a politikai hazugságok elemzésének. Nem mindegy persze, milyen irányból közelít az elemző.
A radikális baloldaliak szerint a tőkés rendszernek lényege a hazugság, ezért ők hajlandók megérteni – köztársasági elnökünkhöz hasonlóan – az utcákon megjelent tüntetők „erkölcsi felháborodását” a lelepleződött hazugság miatt (s „egy percre” eltekintenek attól, hogy ez a hazugság-ellenes lázadás legalábbis a fővárosban egyenlő volt a szélsőjobboldali radikalizmus láthatóvá válásával, utcára vonulásával). A felháborodott emberek morálja ezek szerint „egészséges”, csak a problémára adott „válaszaik rosszak”.
A jobboldal fő áramlata – és köztársasági elnökünk – szerint a baloldal vezetője, Gyurcsány Ferenc a hazug, ő maga a morális probléma, amit be is ismert, tehát mennie kell.
A baloldali és liberális mainstream szerint viszont az egész magyar demokrácia került a hazugság csapdájába – legalább 1997-98 óta -, az ellenfelek egymást kényszerítik hazug politizálásra, amit sürgősen abba kell hagyni, és amire lehetőség lenne, ha a balatonőszödi beszéd botrányából mindenki megfelelő következtetést vonna le.

Ez utóbbi álláspont áll hozzám legközelebb, de azt gondolom, a megoldás egyáltalán nem Gyurcsány Ferenc és nem a baloldali-liberális pártok kezében van. A kölcsönös félelem által fenntartott hazugságot csak az tudná felszámolni, aki ezt a félelmet gerjeszti. A rendszerváltás utáni történetünk egészét nagyon rossz irányban meghatározó döntést a magyar jobboldal fő erői (1989 és 1996 között az MDF, majd az örökébe lépett Fidesz) hozták meg, amikor úgy döntöttek: nem mondják fel az együttműködést a rasszista szélsőjobboldallal. Az eredmény szempontjából teljesen mindegy, hogy „csak” a szavazatmaximálás érdekében döntöttek így, vagy esetleg mélyebb, eszmei azonosulás miatt.

A Fidesz szemmel láthatóan nemhogy elbizonytalanodott volna az „egytáboregyzászló” stratégia hasznát illetően – de legújabb sikereiben e stratégia visszaigazolását látja. Ha viszont fenntartják ezt a stratégiát, akkor továbbra sem törődnek azokkal, akik – bármennyire kritikusan szemlélik a baloldali és liberális pártok tevékenységét – elriadnak a turult, árpádsávot és más hasonló, „be nem tiltott” jelképeket használók táborától. Ez a stratégia lehetetlenné teszi a táborok közti átjárást az antifasizmust alapértéknek tekintő demokraták számára.

A Fidesz táborától való – megalapozott – félelem aztán törvényszerűen szabadítja el a másik oldalon álló politikai erőket. A szocialisták vagy a szabad demokraták nem tudnak akkora hibákat, bűnöket, a demokrácia elleni merényleteket elkövetni, amelyek végleg diszkvalifikálnák őket. A szavazópolgárok nem „büntetik” az „övéiket” a másik táborhoz pártolással, legfeljebb távolmaradással tüntetnek. A félelem emeli olyan magasra a tétet, hogy nem működhet az – egyedül a választók magatartásán keresztül érvényesíthető – demokratikus ellenőrzés.

Amíg ez a félelmi görcs nem oldható fel, nincs esély kikecmeregni a politikai hazugságok hálójából. Ezt a görcsöt pedig csak az oldhatná fel, ha a jobboldali tábor vezetői leszámolnának legveszélyesebb – öncsaló – hazugságukkal: azzal az állítással, hogy amikor szélsőjobboldaliak százezreinek szavazatait megszerezve politizálnak, azzal ők, a bölcsek „szelídítik meg” a demokrácia ellenségeit. Letagadják a valóságot, ami ezzel szemben hosszú évek óta történik: saját maguk torzulnak el végzetesen, amíg a szélsőségesek kegyeit keresik. Az a köztársaság pedig, amelynek jobboldala torz, nem lehet egészséges.

Ehhez a hazug egyezséghez képest, amely a narancsszínű jelvény mögé rejti az országban élő legalább negyedmillió rasszista szélsőjobboldalit, csak látszatra lenne rosszabb, ha az a jelentős tömeg, amely tűrhetetlen eszméket követ, önálló szervezeteivel, önálló erőként lépne fel, bejutva akár a parlamentbe is – persze csak akkor, ha ilyen esetben a demokratikus jobboldali pártokban még keményebb ellenfélre találnának, mint a baloldaliakban (nem úgy tehát, ahogy a Fidesz és a MIÉP együttműködött az 1998 és 2002 közötti időszakban). A nagy hazugsághoz méltó nagy torzítás volt, amikor a Fidesz azzal büszkélkedett, hogy 2002-re ők változtatták törpe párttá a MIÉP-et. Persze, azon a szörnyű áron, hogy ők váltak a miépesek híveinek parlamenti képviselőjévé.

Úgy hiszem, minden más nyavalya, amelyektől a magyar közélet szenved, és amelyek 2006 őszén különösen fájdalmassá váltak, ebből az egy hazugságból származik. A radikális jobboldaliak váratlan és erőteljes „forradalmi” fellépése most elvileg egy nem várt lehetőséget kínál a mérsékelt, köztársaságpárti jobboldalnak, hogy ne láncolják tovább magukhoz, hanem hagyják leszakadni magukról ezeket az erőket. Ha mégis képtelennek bizonyulunk a kijózanodásra, annak a másik oldal jogos félelmei iránti empátia teljes hiánya lesz az oka.