"Egyre jobban érzem magam, ahogy tudatosul bennem, hogy megkaptam a díjat. Alkalmasint gondoltam rá, hogy ez megtörténhet, de nem tudtam, hogy mikor, s hogy rám esik-e egyáltalán a választás" - mondta a Columbia Egyetem 73 éves professzora, Edmund Phelps miután értesítették a kitüntetésről.

A Svéd Tudományos Akadémia, amely a svéd jegybank díját odaítélte, a makrogazdasági elemzéseket emeli ki Phelps munkásságából, különösen azokat, amelyek mind az elméleti szakemberek, mind a gazdaságpolitikusok számára elmélyítették az ismereteket a rövid és hosszú távú döntések hatásairól.

Az eddigi 58 díjazott közül negyvennégy az amerikai közgazdász, ám az 1976-ban díjazott Milton Friedman után Phelps a második, aki a keynesi közgazdaságtan bírálatáért részesült ebben az elismerésben.

A svéd akadémia méltatása elsősorban a hatvanas években végzett kutatásaira hivatkozik. Phelps abban az időszakban a munkanélküliség és az infláció kölcsönhatását vizsgálta, különös tekintettel az uralkodó eszmékre, amelyek szerint egyértelmű és közvetlen kapcsolat áll fenn a két jelenség között. A Phillips-görbe írta le a kapcsolatot, amely lényegében a keynesi tanok nyers értelmezéseként, magyarázataként is felfogható. Az ötvenes-hatvanas években, a második világháborút követő újjáépítés korszakában, a közfelfogásban mélyen gyökerezett az a tétel, hogy a munkanélküliség csökkentésének ára a magasabb infláció. S fordítva. Ez John Maynard Keynes tanításaiból is fakadt, amely szerint az állam a maga költekezésével befolyásolhatja a konjunktúrát, megelőzheti a nagy válságok kirobbanását. A kormányzatok a Phillips-görbére támaszkodva választották meg a munkanélküliség és az infláció elfogadható szintjét, s ehhez igazították az adókat, a közkiadásokat és a kamatokat.

A hetvenes évek stagflációja - a magas infláció és magas munkanélküliség keveréke - egyértelműen jelezte, hogy ez a gazdaságpolitika kifulladt, s a teóriával együtt megújításra szorul. Nem értve meg a munkanélküliségi ráta és a termelékenység viszonyát, a kormányzatok a monetáris és a költségvetési politika lazításával igyekeztek javítani a foglalkoztatási mutatókat, ám a következmény az infláció ütemének a megugrása lett, miközben a munkanélküliség nem csökkent. Valójában erre az időszakra vezethető vissza azoknak a nézeteknek a fokozatos térnyerése, amelyek kordába kívánták szorítani a költségvetési hiányt, az államadósságot, s adtak függetlenséget a központi bankoknak.

Edmund Phelps eleve kritikus szemmel vette górcső alá a Phillips-görbe-elméletet, az árakat, béreket, valamint a vállalatok és az emberek rendelkezésére álló információkat is bevonva az elemzésbe. Úgy vélte, mivel a Phillips-görbe statisztikai alapon működik, nincs köze a cégek és az emberek döntéseihez, sem pedig a munkaerőpiac stabilitásának vizsgálatához. Azt hangoztatta, hogy az infláció nem csupán a munkanélküliségtől függ, hanem attól is, hogy a háztartások és a vállalatok milyen ütemű ár- és béremelkedésre számítanak. Ha emelkedést várnak, akkor ehhez igazítják a bérköveteléseket, majd pedig közvetve az árakat, s ez a folyamat egyfajta önbeteljesítő próféciává válik. A várakozásokkal bővített Phillips-görbe megalkotásával Phelps azt kívánta bizonyítani, hogy áremelkedést akkor vizionálnak a gazdaság szereplői, ha a munkanélküliség az egyensúlyi ráta alá csökken. Ez a szint országonként eltérő, függően az intézmények fejlettségétől és a munkaerőpiac erejétől. Ha tehát a munkanélküliség e szint alá esik, valóban gyorsul az infláció, s ezzel együtt növekednek az inflációs várakozások is, s ennek nyomán nem enyhül a munkanélküliség, viszont emelkedik az infláció üteme. Ma már a munkaerőpiac helyzetének és az inflációs várakozásoknak a megfigyelése a gazdaságpolitika nélkülözhetetlen kelléktárába tartozik. A felelős, fegyelmezett gazdaságpolitika a feltételezett egyensúlyi munkanélküliségből kiindulva próbálja meg a valóságos és a várt inflációt alacsonyan tartani. Phelps ugyanakkor megjegyzi: költségvetési szempontból az infláció nem egyéb, mint kormányzati adóbevétel, ezért más adókkal összhangban kell alakítani. A szerény mértékű infláció a különböző adók torzító hatását egyensúlyozhatja ki.

A neoklasszikus növekedési modellek hatásait is feszegette Edmund Phelps. Értékes munkákban tanulmányozta a megtakarítások, a kutatás-fejlesztés és a humán tőke szerepét, utóbbit elsősorban abból a szempontból, hogy miként tud hozzájárulni a korszerű technológiai eljárások elterjedéséhez, s ezáltal a gazdasági növekedés serkentéséhez.

A svéd akadémia többek között ezen elemzések alapján írta: Phelps új keretbe helyezte a monetáris és fiskális keresletszabályozást, bemutatta, hogy e politikákkal mit és hogyan lehet elérni, s bővítette tudásunkat a gazdasági növekedés természetéről.