Az ország egyáltalán nincs válságban. Nem lehet arra sem számítani, amiről tiszteletre méltó, de naiv széplelkek ábrándoznak, hogy erre vagy másra való tekintettel bármiféle nemzeti egység létrejöhetne. Azt állítom, hogy nincs is szükség nemzeti egységre, elég, ha egy megfelelő többséggel rendelkező parlamenti erő jó törvényeket hoz, és a végrehajtó hatalom azokat vaskézzel végrehajtja. Ezenkívül csupán arra van (lenne) szükség, hogy a politika a társadalommal őszinte és tisztességes párbeszédet folytasson, megmagyarázva a jelenségeket és a szükséges intézkedéseket.

Ennek hiánya az, amit a megtévedt elemzők félreértenek és válságként elemeznek. A politikai elit az őszintétlenségben, az önérdek érvényesítésében, a gátlástalan, romboló populizmusban olyan mélyre süllyedt, ami talán nemzetközi összehasonlításban is kirívó, de az új magyar demokrácia történetében mindenképpen.

Ez a politikai elit - valóban súlyos - válsága, de nem az országé! Négymillióan munkába mennek, kétmillióan tanintézetbe mindennap, művelik a kerteket, jár a villamos, növekszik a nemzeti össztermék, épül az ország, és - nem mellékesen - negyven százalékkal jobban él, mint hat évvel ezelőtt!

Az persze csúnya dolog, ha a kormány a választások előtt nem engedi kiborulni a szekrényből az államháztartási csontvázakat, az pedig teljességgel elfogadhatatlan, hogy a csőd szélén még adócsökkentésekről hoz törvényt a parlamenti többség: Ez erkölcsileg súlyosan esik a latba, és a következő választásokon ezt a választók értékelni fogják, és talán büntetni is. De addig?

Mit akar a hatalomvágyó népvezér, amikor utcára visz tízezreket, és az alkotmányos kereteket feszegeti? Létezik-e olyan erkölcsi szabály, ami a törvényesség és az alkotmányosság sérelmére érvényesül? Miért nem akkor kapott az erkölcs fegyveréhez az ellenzék, amikor a botrányos adócsökkentési törvényeket hozták? Vagy nem jó üzlet választás előtt adócsökkentés ellen ágálni? De azért erkölcsös lett volna! Vagy mégis az "üzlet" a fontosabb?

Miért lenne erkölcsösebb, ha a második vagy harmadik ember venné át a kormányzást a miniszterelnöktől, akik ugyanúgy benne vannak a "bűnben", mint amaz, csak nem ők mondták ki az igazat, hogy "hazudtunk"? Vagy csak arról van szó, hogy ők kevésbé lennének veszélyesek a következő választáson a "nemzet miniszterelnökére"? Ez a meggondolás vajon milyen erkölcsi alapokon áll?

Mellesleg a válságteóriák kiagyalóinak érvrendszere sovány. Tölgyessy például a magánnyugdíjpénztárak alacsony hozamát említi mint válságjelenséget, noha ezzel az utóbbi tíz év legjelentősebb vívmányát bírálja: nevezetesen azt, hogy a nyugdíjra szánt összegek legalább egynegyede félre van téve, és azt legalább nem további adósságként hagyjuk az unokákra. Válságjelenségként értékeli a szerző a rossz adómorált is. Hát ez nem a politikai elit bűne? És a jóemberkedés, az eva, a minimálbéren tengődő milliomos, az adórendszeren kívül gazdagodó "őstermelő", a középosztály két cikluson keresztül osztogatott több száz milliárdos kedvezményei? Hát nem ezen anomáliák ellen lépett fel az "erkölcstelen" kormány és vezetője? Ezért kövezzük meg őket, mert nekünk, a középosztálynak kicsit nehezebb lesz?

Nem, kérem szépen, tegyük le a köveket, gondolkozzunk józanul. Az országnak arra van szüksége, hogy az új sütetű erkölcsprédikátorok mielőbb térjenek vissza a parlamentbe, és ha véletlenül valami racionális dolog is az eszükbe jut, akkor azt adják hozzá a készülő reformokhoz. Nem kell nemzeti álegység, mert itt a hatalomról van szó és a hatalomhoz kapcsolódó előnyökről, érdekekről. Ez talán nem is baj. De ne is keltsük azt az illúziót, hogy bármelyik fél kizárólag erkölcsi alapon áll.

Ami viszont nélkülözhetetlen, az a törvények (az alaptörvény, az adótörvények és a többi) vaskézzel való betartatása. Ettől lett olyan erős Amerika is!

A szerző mérnök, közgazdász