A hazugság stratégiája
Hihetőbb a magyarázatok másik vonulata, hogy Gyurcsány a habozó képviselőket a nyers szókimondás sokkjával próbálta elhatározásra bírni, hogy végre hozzányúljanak "egy sor nyilvánvaló társadalmi hazugsághoz". Az esélyegyenlőtlenség két példáját meg is nevezi, ám megoldási javaslatot nem kínál. Sőt bevallja, hogy ilyennel nem is tud szolgálni: "semmihez sem ragaszkodom. Úgy nem igaz, hogy van egy valami a fejemben, hogy annak meg kell lenni". "Egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik, nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Dehogy tudom kiszámolni minden lépésünknek a következményeit."
Gyurcsány számára a cél a változtatás maga: "a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt a kurva országot, mert ki fogja megváltoztatni. Orbán Viktor fogja megváltoztatni?". A másik sarokpont: nehogy a gyűlölt ellenfél elgondolásai érvényesüljenek. Függetlenül attól, hogy milyenek. Függetlenül attól, hogy Orbán kormányzása végén (amint Révész Sándor a közelmúltban visszaidézte) a választók többsége úgy ítélte meg, jó irányba mennek a dolgok. Gyurcsányt egy dolog ambicionálta: "viszszaadni a baloldalnak a hitét, hogy nyerhet, hogy nem kell beszarni Orbán Viktortól". Azért van más ambíciója is: "fantasztikus dolog egy országot vezetni." Volt már KISZ-titkár, lett milliárdos, beleunt mindkettőbe. Miniszterelnök még nem volt, hát lett, mert kapcsolati és pénztőkéje lehetővé tette, s mert "fantasztikus politikát csinálni. Fantasztikus". Akkor is, ha négy évig nem csináltak semmit, sőt, annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt korábban ő sem tudta elképzelni. Fantasztikus dolog - zsákutcába vezetni egy országot. "Magyarország le van írva." Káló. Gyurcsány ambícióinak súrlódási vesztesége. Ha Orbán mondott volna ilyesmit, már régen készen lenne a fősodratú válasz: hatalommánia.
Gyurcsány szerint "társadalmi botrány, hogy a felső tízezer termeli magát újra közpénzen". Ez csak akkor áll, ha nem járul hozzá a közterhekhez ennél is nagyobb mértékben. Sokak szerint ez így is van. Tenni kellene róla, hogy ne húzhassák ki magukat pont a leggazdagabbak a közteherviselés alól; a munkajövedelmekkel minimum azonos mértékben meg kellene adóztatni a spekulációs és tőkejövedelmeket, komolyan kell venni (s nem önmaga karikatúrájává tenni) a nagy vagyonok megadóztatását, és ellent kellene állni a lineáris adó ötletének.
Az egységes(en magas) áfakulcs Veres János bevallása szerint kifejezetten a szegényeket sújtja. Az önleleplező Gyurcsány-beszéd fényében világos, hogy a választás előtti áfamérséklés csupán megtévesztő kampányfogás volt, de még annyi betyárbecsület sincs bennük, hogy most viszszaemeljék; helyette növelik a közszükségleti cikkek és szolgáltatások adóját, különösen nagy terhet róva ezzel a nagycsaládosokra és a szegényekre, akiknek jövedelme szinte csak ilyenek vásárlására elég. Hiába hirdeti a kormányfő, hogy több felelősségvállalás felül, több lehetőség alul, a luxusjavak "ócsításával" a gazdagok lehetőségei bővülnek tovább. A szlogenekkel szemben a helyzet az, hogy több pénz a felül levőknek, több szöveg az alul rekedteknek, és több teher középen.
Olyan felsőoktatási tandíjat vezettek be, amely semmilyen összefüggésben nincs a diák és családja anyagi helyzetével, a testvérek számával. A dúsgazdagok meg sem érzik (a felső tízezer eleve business schoolokban vagy külföldön termeli újra magát), a szegények számára reménytelenné teszi a felsőoktatásba való bekerülést, és nagyon megnehezíti az átlagjövedelműek, különösen a sokgyerekes családok számára is. Ha el is fogadjuk Gyurcsány diagnózisát, vajon ezek a konkrét lépések hol könnyítik meg a hátrányt szenvedők életét?
Hasonló a helyzet a másik esetben ("a cigány embereknek tized olyan jó minőségű egészségügyi szolgáltatás jár, mint nekem"). A vizitdíj (akár a light változata) aligha javítja a legelesettebbek gyógyulási esélyeit. Gyurcsány helyesen megállapítja, hogy a potyautasok miatt lyukas az egészségbiztosítási kassza, majd azokra rak újabb terheket, akik eddig is fizettek. Pedig - ha akarnák - roppant egyszerűen, tb-kártya-cserével ki lehetne szűrni a potyautasokat. Akinek nincs jogcíme, folyamodhatna méltányosságért. Rögtön kitűnne, ki az, akinek telne rá, mégsem fizet. A gyurcsányi "reform" azonban a problémák oki terápiája helyett rendre tüneti kezeléssel próbálkozik, amivel csak súlyosbítja a bajt.
A biztosítási elv erősítése ki fogja provokálni a szolidaritási elv gyengülését. A dúsgazdagok pont azért forszírozzák, hogy elkülönülhessenek a nyomorultaktól. Szegregálódni akarnak az ellátásban, valamint a biztosításban is, hogy ne kelljen finanszírozni a szegényeket. Törekvésüket lelkesen támogatják a bankok és biztosítók, az igazi haszonélvezők. Intő példa a részben privatizált nyugdíjrendszer, amely egyrészt felszámolta a korábbi szolidáris elemeket, másrészt úgy megcsapolta a polgárok pénzét, hogy az állami rendszerben maradók magasabb nyugellátásra számíthatnak.
A "reformok" másik jellegzetessége, hogy ott nyúlnak a rendszerhez, ahol erre semmi szükség. A gyógyszer-kiskereskedelem liberalizációjával több lehetőség lesz "felül", a nagy láncoknak, miközben "alul" a kis patikák tönkremennek. Ellátatlanul maradhat a falu, de ez nem baj. Megszűnés vár a kisvárosi kórházakra is, ahelyett, hogy a nagyvárosiakat karcsúsítanák a szükségletekhez. A kórházi tőkebevonás ezen nem segít - a privatizált várpalotai kórházban az új tulajdonosok szüntetik meg az aktív ellátást. A privatizáció elvégzi a piszkos munkát. A kormány a reálgazdaság "rendbetétele" során sem törődik a problémák igazi okával, a gazdaság meghasítottságával. Sőt súlyosbítja a bajt azzal, hogy itt is alul, a mikrovállalkozóknál növeli a terheket, miközben a multik adóteljesítménye tovább romlik.
A deklarált célokhoz, amelyek elérését Gyurcsány oly hevületesen sürgette, a konkrét intézkedésekkel jottányit sem jutunk közelebb, ellenkezőleg, egy olyan manchesteri típusú társadalom képe rémlik fel, amelyben az eddig közjavaknak tekintett javakhoz való hozzájutás egyre inkább a fizetőképesség függvényévé válik. Gyurcsány előszeretettel beszél az öngondoskodás szükségességéről, miközben a reáljövedelmek csökkentésével a társadalom döntő része számára megnehezíti, hogy gondoskodjon magáról. S ami ennél is súlyosabb, egyszerűen nem számol azzal, akinek nemcsak magáról kell gondoskodnia, hanem gyermekeiről is. A kormányfő az öt-hat év alatt ledolgozható 7 százaléknyi deficitre összpontosít, de látókörébe sem kerül a több nemzedék alatt sem kiküszöbölhető 30 százalékos népességdeficit. Fel sem vetődik benne, hogy döntéseinek milyen következményei lehetnek a kihalás felé sodródó nemzet jövője szempontjából. Amikor a nagycsaládosok, az egyetlen pozitív demográfiai tényező, figyelmeztetik, hogy tönkreteszi őket, üres PR-szöveggel küldi el őket, de jottányit sem enged.
Nem figyel senkire. Ha már elkúrták, nem ártana némi alázat, nem ártana szövetségeseket keresni a kilábaláshoz. Ehelyett összevesznek minden szakmai és társadalmi szereplővel. Aki a harmadik lépéséig sem lát, s nem tudja kiszámítani döntései következményét, kicsit lehetne rugalmasabb és együttműködőbb, amikor e következményekre a legavatottabbak vagy a legérintettebbek figyelmeztetik. Hallgathatna legalább Ferge Zsuzsára, akit nagy csinnadrattával a gyermekszegénység elleni program kidolgozásával bízott meg - a kampányidőszakban. De nem hallgat, csak a Draskovicsokra, a Mihályikra, Bajnaikra. A big business, a pénzvilág kijáróembereire. Miközben hidegen hagyja a jövő nemzedéket nevelők panasza, az ő igényeikre érzékenyen reagál. Csoda-e, ha sokaknak eszébe jut: ez csak természetes; maga is közéjük tartozik. A baloldali szövegelés, az őszödi "felrázó" beszéd csupán eszköz, hogy az üzleti érdek a népuralom díszletei között is érvényesíthetővé váljék. Gyurcsány rövid távon hazug módon osztogatott, hogy a távoli jövőre hazudott előnyök örve alatt hosszú távon elvegyen. A taktikai hazugság célja az volt, hogy kivitelezhesse a stratégiai hazugságot.
A szerző szerkesztő
