Törökfájás, nyelni nehéz
Hogy mást ne mondjak, láttam egy összeállítást, amelyben posztonként egybevetették a magyar meg a török játékosokat, és a "felmérésből" honfitársaink kerültek ki nyertesen, méghozzá tekintélyes fölénnyel, 7:4 arányban... A közreadók már a megjelentetés pillanatában lejáratták magukat - ehhez tehát nem kellett a meccs, bár a mérkőzés még inkább rontotta a szánalmas bizonyítványt -, ráadásul az emberek hülyítésének az a szándéka is kudarcot vallott, hogy diadalittas tömegek vonuljanak ki a Puskás Ferenc stadionba.
Ott bizony csak nyolcezren lézengtek, és a nézők fele török volt.
Az utóbbiak sem mulattak észveszejtően, a szombaton látott vendégcsapat ugyanis olyan távol van Törökország Dream Teamjétől, mint Isztambul a dél-koreai Tegutól, a 2002-es vb-bronzérem megszerzésének helyszínétől - noha Rüstü és Hakan Sükür még állhatatosan képviseli a korábbi harmadik helyezetteket -, ám a félholdas válogatottért szorítók legalább győzelmet ünnepelhettek. Továbbá kisimultan távozhattak, mert a másfél óra túlnyomó részében a nagy semmit ragozó magyar együttes mindöszsze két esetben zavarta meg hallatlan nyugalmukat. Leginkább Gera príma szabadrúgásával, amelyet Rüstü és a felső léc közösen hárított az 57. percben, valamint akkor, amikor Torghelle a találkozó elején szájba vágta Gökhant, és - mivel Hamer luxemburgi játékvezető úgy vélte, a földre eső török hátvéd szimulál csupán - először és utoljára akciót vezethetett a magyar válogatott. (A támadás végén Gera visszapasszolt labdáját Dárdai a minaretek magasságába lőtte.)
Különben hazánkfiai térfelén zajlott a nem különösebben üdítő játék, melyből az derült ki - bár, még egyszer mondom, a vetélytárstól sem kellett elájulni -, hogy az egyenkénti összehasonlításban nagyjából 11-0 a korrekt eredmény, mármint a törökök javára. A rivális együttes labdarúgói még viszonylag szerény teljesítményt nyújtva is technikásabbak, gyorsabbak, taktikailag kiforrottabbak voltak, s a találkozó döntő hányadában valósággal megfojtották a magyar csapatot. Az állandó bekkelésre kényszerített Bozsik-garnitúra védelmét ugyan csak időnként forgatták fel, de nem a mindvégig esélytelennek mutatkozó honfitársainkon múlt, hogy Gökdeniz, Sabri, Hakan Sükür és Tuncay nem tette súlyosabbá a vereséget. (Pardon: Gökdeniz kiugrásakor Király védése nagy szerepet játszott a 0-2 elkerülésében, ám a többi ziccer alkalmával kizárólag az ellenfél futballistáinak köszönhettük a gól elmaradását.) Igaz, Tuncay aligha tört össze attól, hogy közvetlenül a záróra előtt hét méterről mellé lőtt, mert a 40. percben eldöntötte a meccset, miután Servet lefejelt labdáját átpöckölte Király fölött (0-1).
A törököknek ennyi elég volt - nekünk sok is -, és jellemző a teljes tanácstalanságra, hogy a magyar szövetségi kapitány a hajrában előrevezényelte Juhászt, hátha a védő Servet-módra helyzetbe hoz valakit vagy éppen maga fejel a hálóba, csak hát a pótcsatár ugyanúgy járt, mint a többiek: labdához sem jutott.
Így pedig nehéz, és egymás után másodszor bizonyosodott be idehaza, ami húsz éve világos: a magyar válogatott még a középerős ellenfeleknek sem tud partnere lenni.
Papíron persze "jobbak" vagyunk.
De csupán azon, amely sok mindent kibír.
A csoport másik két mérkőzésén: Görögország-Norvégia 1-0. Gól: Kacuranisz (33.); Moldova-Bosznia-Hercegovina 2-2. Gól: Rogaciov (13. és 32., utóbbit 11-esből), illetve Misimovic (62.), Grlic (66.).
