E kérdés korrekt megválaszolása hosszú elemzést igényelne, de meggyőződésem, hogy 1993 táján kezdődtek a bajok. Antall József még államférfiúhoz méltó elkötelezettséggel kezdett a romokban heverő magyar gazdaság rendbetételéhez. Kormánya kamikáze kormány volt, abból a szempontból, hogy sorozatban hajtotta végre a kilábaláshoz szükséges, de az akkori gazdasági elit és a lakosság számára egyaránt népszerűtlen intézkedéseket. Antall őszintén szembenézett a valósággal, a gazdasági reformokat tudatosan vállalta, és ezek megvalósításához értő embereket tudott maga mellé állítani. A nemzetgazdaság átalakításáért felelős miniszterei, Kádár Béla, Kupa Mihály vagy Rabár Ferenc országosan elismert kiváló közgazdászok voltak, akiket a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a tőkepiaci szereplők egyaránt elfogadtak. A kifosztott államkasszát, hatalmas devizaadósságot öröklő, s a KGST összeomlása miatt külpiacait vesztett magyar gazdaság szanálása jól haladt addig, amíg nem vezetett drasztikus népszerűségvesztéshez a szükségszerű életszínvonal-esés - mert ne feledjük: Kádár alatt vagy húsz éven át "többet fogyasztottunk, mint amit megtermeltünk". Az önbizalmukat vesztett kormánypárti képviselők körében megjelentek az első populista hiénák, mint például Csurka István vagy Torgyán József, akik belső lázadást szítva szétzilálták a koalíciós egységet. Így a rendszerváltás harmadik évében a reformlendület megtört, s ekkor már az Antall-Boross-kormány is hozott olyan, az államháztartás egyensúlyának megbomlásához vezető "hangulatjavító intézkedéseket", mint például a privatizáció részleges leállítása, állami cégek szanálása közpénzekből, vagy épp a fedezetlen 1993-as nyugdíjemelés.

De a populizmus tüzét nemcsak az akkori jobboldali politikusok, hanem az ellenzékben lévő szocialisták is hatékonyan élesztették. Ki ne emlékezne az akkori MSZP-s képviselők privatizációellenes kirohanásaira, a 3,60-as kenyér szindrómára, a téeszek "szétverése" miatti siránkozásra. A szocialisták 1994-es parlamenti többsége számos politikust vezetett arra a felismerésre, hogy a magyar választót elsősorban a kádári "jóléti" társadalom restaurációjának ígéretével lehet megnyerni. Ezt már csak egy kis antiglobalista, xenofób és "vesszen Trianon!" szósszal kell leönteni, s jobbról is kész a hatalomra jutás receptje. Nekem úgy tűnik, a mai jobboldal vezető politikusa, Orbán Viktor is valami ilyen következtetést vont le pártjának második (1994-es) választási veresége után, és sajnos azóta is foglya e koncepciónak.

A Horn-kormány a Bokros-csomaggal még tett egy bátor kísérletet arra, hogy a magyar gazdaság s így nemzetünk hosszú távú érdekeit szem előtt tartva cselekedjen, de bukása végleg elvette politikusaink kedvét az efféle "kalandor" lépések megtételétől. 1998 óta a bal- és a jobboldali populizmus vállvetve küzd egymással a hatalom megszerzéséért, illetve megtartásáért, és sajnos mindent e célnak rendel alá. A nemzete romlásának igazi okait fel nem ismerő "istenadta" nép jóvoltából ez a felelőtlen és hazafiatlan politizálás eddig biztos recept volt a sikerhez.

Gyurcsány májusi vallomásának nyilvánosságra kerülése hatalmas felhördülést váltott ki a jobboldalon. A súlyos gazdasági bajok elkendőzésével, a semmittevéssel kapcsolatos kijelentései - a megnyilatkozások alapján úgy tűnhet - meglepetést keltettek a Fidesz vezető politikusaiban. Tényleg nem tudták, hogy megszorító intézkedések és bizonyos államháztartási reformok elkerülhetetlenek a konvergenciaprogram végrehajtásához? Nem hiszem, hogy ennyire tájékozatlanok lettek volna, bár kétségtelen, hogy a Fidesznek nem erőssége a makrogazdaság. Feltételezem azonban, hogy olvasták a Bod Péter Ákos és társai által - Orbán Viktor külön felkérésére - készített fehér könyvet, ami feketén-fehéren bemutatta, mi volt a költségvetés és az államháztartás valós helyzete a tavaszi országgyűlési választások idején, s azt is, hogy milyen reális megoldások jöhetnek számításba a költségvetési egyensúly visszaállításához. Ha olvasták a könyvet, akkor hogyan mertek még a "vallomás" után is adócsökkentésről, a megszorító, "népnyúzó" intézkedések felesleges voltáról beszélni? Vajon hitelesen beszélhetnek-e morális válságról azok, akik csak az önkormányzati választások utáni héten hozakodnak elő szükségesnek tartott reformterveikkel, s azokat is csak híveiknek vélt vállalkozók zárt körében merik ismertetni. Meggyőződésem, hogy ez a magatartás ugyanúgy mélyíti a morális válságot, mint a miniszterelnök megerősítését célzó parlamenti színjáték.

A gazdaságot és a társadalmat egyaránt behálózó populizmus veszélyeire hosszú idő óta csak egyetlen parlamenti párt, az MDF figyelmeztet. Elnöke, Dávid Ibolya személyesen is komoly erőfeszítéseket tesz, hogy a jobboldalnak ismét koherens, vitaképes konzervatív gazdaságpolitikája legyen, mely reményei szerint a következő országgyűlési választások idejére vonzó alternatívája lesz a baloldal gazdasági programjának. De egy fecske nem csinál nyarat. Az új konzervatív gazdasági program elkészítéséhez szövetségesekre, mielőbbi összefogásra lenne szükség a jobboldal minden gazdasághoz értő szakembere és a nemzet fejlődéséért valóban felelősséget érző politikusa részvételével. A Fidesz és szövetségesei részéről az elnök asszony és pártja iránt mutatkozó szenvedélyes ellenérzés egyelőre megakadályozza az együtt gondolkodást. Így hát a tőke a kisebbik rosszat, a már megismertet és kiszámíthatóbbat, a szocialista-liberális gazdaságpolitikát támogatja. Ne csodálkozzunk, ha ez rendre megnyilvánul a tőkepiacok reakciójában is.

Miközben a média a kormánypárti és ellenzéki politikusok egymásnak feszülését kihasználva égzengést és földindulást, nemzeti apokalipszist közvetít a nép felé, a gazdaság helyzete korántsem ilyen sötét. Az elmúlt napokban több neves közgazdász is célzott rá, hogy egyelőre csak politikai válság van, mely nincs különösebb hatással a magyar gazdaság teljesítményére. A GDP várhatóan négy százalékkal emelkedik, ami még mindig másfélszerese az EU átlagának, az év egészében háromszázalékos reálbér-növekedés várható, a külső egyensúlyi helyzet a dinamikusan (15 százalékkal) növekvő exportnak köszönhetően tovább javul, s középtávon a forint erősödésére is számítani lehet. Mindez azt jelenti, hogy a magyar gazdaság nemzetközi versenyképessége jónak mondható, a tartós növekedés alapjai még mindig megvannak. Csak egy igazi veszélyforrás van: a mesterségesen, önző érdekekből gerjesztett belpolitikai válság, melynek elhúzódása katasztrofális nemzetgazdasági következményekkel járhat. Ha ugyanis az azonnal szükséges államháztartási reformok nem, vagy csak részben valósulnak meg, ha letérünk a Brüsszelnél vállalt konvergenciaprogram végrehajtásának útjáról, akkor lehet, hogy eljön a Kossuth tériek által vágyott "forradalom", de az nemcsak a magyar gazdaságot dönti hosszú időre romba, hanem garantáltan elsöpri az egész mostani politikai establishmentet is, Gyurcsánnyal, Orbánnal együtt.

Tisztelt parlamenti pártok és politikusok, nem kellene végre leülni s megbeszélni felelős dolgaitokat, nem kellene végre államférfiúi erényeket csillogtatva konszenzusra jutni nemzeti sorsfordító kérdésekben, mint tettétek egykor a rendszerváltás hajnalán?

A szerző közgazdász